Egypercesek

Levelek

A parkban sétálgattam, a gondolataimba merülve. Nézegettem a száraz leveleket, ahogy egyik a másik után hull alá, lassan teljesen beborítva a földet, mint egy hatalmas, színes szőnyeg. Aztán elfordítottam a tekintetem a hulló levelekről, és a siető embereket bámultam. Mindenki rohant valahova, hogy eleget tegyen saját, önkényes igényeinek, és senki nem állt meg egy pillanatra sem, hogy megnézze a természet csodáját. Hogy elraktározza ezt a napot az agyának egy rejtett zugában, és majd, amikor megöregszik, egyszer csak eszébe jusson, hogy akkor, régen, milyen szépen hulltak a levelek a parkban.

Szótlanul álltam, és azon gondolkodtam, hogy mennyivel más lenne minden, ha nem szippantana be minket a saját kis világunk, hanem mindenki megállna, hogy körülnézzen. És másokat is érzékeljen. Felfedezhetné azt a kellemes érzést, amivel eltölt a látvány. Mégis mindenki rohan. Siet egy megbeszélésre, siet haza, siet az iskolába, vagy munkába, és nem fordít elég figyelmet a külvilágra. És egy nap, amikor már nem fog rohanni, akkor már lehet, hogy nem is láthatja ezt a gyönyörűséget.

Egy autó hangos dudálása szakított ki a gondolataimból, és amikor odakaptam a fejem, láttam, hogy egy anya az utolsó pillanatban rántja vissza a gyerekét a járdára, miközben a másik kezével a zsebébe csúsztatja a mobilját. Nem akartam semmilyen következtetést levonni, inkább undorodva elfordultam, és tovább néztem a leveleket, elképzelve, hogy újra kisgyerek vagyok, és megint levélkupacokba ugrálhatok, hogy nem kell hamarosan tovább indulnom, hogy én is csatlakozzam ennek a romlott, rohanó világnak a többi egyedéhez, és én is csak egy legyek a rengeteg robot közül. Talán itt lenne az ideje, hogy megtörjem ezt az ördögi kört, és keressek egy kiutat a mindennapok monotonitásának labirintusából.

Nagyot sóhajtva, ugyanakkor hatalmas mosollyal az arcomon sétáltam be a fák közé, a levéltengerbe, a táskámat ledobtam a földre és leültem a levelekre, törökülésben. Behunytam a szemem, és csak hallgattam a természet és a világ duettjét. Tisztában voltam vele, hogy öt perc múlva bent kéne lennem egy órán, de nem akartam felállni. Kényelmesen elhelyezkedtem, és arra törekedtem, hogy minél jobban elnyújtsam ezt a pillanatot, és hogy minden kis zörejt, minden szagot az emlékezetembe véssek.

Nem rohantam. És úgy éreztem, hogy többé már nem is fogok. Nem akartam csak úgy végig rohanni az életen, én élni akartam, kiélvezni minden pillanatot, őrültségeket csinálni, és lassan, nagyon lassan leélni ezt a rövid életet. Arra gondoltam, hogy ez talán egy fordulópont az életemben, és talán holnaptól majd nem így lesz. Abban reménykedtem, hogy amikor másnap reggel felébredek, nem kezdek azonnal rohanni, ahogy minden reggel. Én nem akartam elvegyülni a tömegben. Én nem akartam egy lenni a sok szürke életet élő ember közül. Én nem akartam mindent feketében és fehérben látni. Én nem akartam rohanni. Már nem.

Kényelmesen ültem a levelek között, és egy pillanatra sem gondoltam a körülöttem elsuhanó világra, vagy arra, hogy nekem épp órán kéne lennem. Talán már ki is csengettek. Nem érzékeltem az időt. Csak a lágy szellőt, ahogy belekapott a hajamba, a száraz levelek érintését az ujjaim alatt, és a nap sugarainak lusta érintését az arcomon, de a körülöttem száguldó világból semmit.

Gyerekkoromban mindig felnőtt akartam lenni. De így, hogy már felnőtt vagyok, és érzem a dolgok súlyát, inkább lennék megint az a szabad gyerek, aki ha elesik, felpattan és szalad tovább. De mivel nem tudom visszafele forgatni az idő rozsdás fogaskerekeit, inkább sodródom az árral, szembe nézek a problémákkal, és sokkal spontánabb leszek. Talán opportunista. De nem hagyom, hogy ledaráljon ez a beteg világ, hogy a technológia nehéz bilincseket akasszon a csuklómra, és hogy elsodorjon a rohanó emberek tengere.

Nem. Én megállok, és körülnézek.