Lehetőség A Lehetetlen Életre

Előzmények

Fejemre húztam a kapucnit - mint általában mindig - és a kezemet kaparásztam. A távolban duruzsolás hallattszott, de nem figyeltem rá.
Mért is vagyok én? Minek jöttem erre a világra? Szülők? Elhagytak! Megszülettem, és miután kiengedtek a kórházból az esőben, a szakadó esőben egy kartondobozba tettek és bedobtak egy sikátorba. Én mindezt hallottam. Elvileg ennek köszönhető a betegségem. Minek? Minek akartak akkor gyereket? Így tönkretenni valaki életét! Soha nem bocsátanék meg nekik! Ezért ülök most egy árvaházban. Ezért vagyok ilyen... Más!
-Figyelsz te rám egyáltalán?!
Ekkor kaptam csak észbe. Tulajdonképp én az árvaház igazgatójának szobájában ülök és hallgatom ahogy levisítja a fejem.
-Igen asszonyom!
-Szégyelld magad! Hogy jut eszedbe ilyesmi! Kiugrani az ötödikről! Tch!
Nos igen. Valóban kiugrottam. Ezért vagyok dühös, ezért kalandozik a figyelmem. Mert nem tudtam meghalni! Azt hittem ez elég magas. De még csak meg se repedtek a csontjaim!
-Eszedbe ne jusson még egyszer!-emelte mégjobban fel a hangsúlyt-Most mutatsd a kezed!
Megmutattam a tenyerem.
-Bőrrákot fogsz kapni!-visította, miközben a kezemen levő random tollal húzott firkákat nézte.
-Az is egy módja a halálnak...
-Te hülye vagy!-csapott a fejemre-Mutatsd feljebb is!
A szememet forgatva felúztam a pulcsi ujját.
-Ez a hülyeséged legalább elmúlt! Még egy karcolást ne lássak rajta! Menj iskolába! Indulj mert elkésel!
Nagyot sógajtottam felkaptam a táskát és elindultam a suli felé.
Nem volt nagyon izgalmas ott az élet. A tanárok bunkók, és sz*rtak a diákok véleményére. Még csak meg se próbálták érdekesen elmesélni a tananyagot. A testnevelés... Hát ott nem kell sokat megérteni. De nem is volt normális ott sem az óra. Nem fegyelmeztek. Aki dolgozott az dolgozott, aki nem nem. Szokásomhoz híven mai nap is felmentettem magam annyival, hogy "nincs cucc". Nem voltam lógós típus, de az osztályom ha meglátna öltözés közben, nem szabadultam volna egykönnyen a pletykáktól. Így is eléggé zengett a terem a nevemtől.
"-Hé, Todoki-kun! Hahóóó!-aztán nevetés követte."
Már hozzászoktam, nem volt érdemes odanézni, mert ígyis úgyis ugyanaz volt a vége: a nevetés és a semmi.
Csengettek, vége volt a napnak.
"Minek eltántorogni az ajtóig és lebicegni a másodikról a fullasztó tömegben ha ott az ablak és senki nem használja? - kérdeztem magamban, és azzal a mozdulattal felkaptam a táskám és az ajtóval ellentétes irányba fut ottam - Csak nehogy valaki megint visszarántson."
Leugrottam. Leporoltam magam és visszafutottam az árvaházba, hogy még csak véletlenül se vegyenek észre. Ott meglepetésemben az igazgatónő mellett egy magas, barnás hajú férfit láttam.
-Nem vihetik el! Abba az iskolába jár és itt lakik! Muszáj a kezelésem alatt maradnia!-hallottam a nő visítását.
-Hát majd megbeszéljük! Vasárnap jövök érte!-mondta mély hangján mosolyogva az idegen.
Gyorsan amíg egymásra figyeltek elosontam a falhoz lapulva de mikor a lépcsőre tettem volna a lábam a nevem hallottam.
-Todoki Tokuda! Itt maradsz!
"Hát ezt a vizsgálatot sem úszom meg... Péntek délután... Mi lehet ennél rosszabb?! Holnap hétvége..."
-Az irodámba!-fordult meg és lerántotta fejemről a kapucnit.
Mikor megelőzött visszahúztam azt. Még hátratekintettem a távozó alakra, majd követtem a hölgyet.
Ismét kezdődik előről a reggeli vizsgálat és a rikácsolás...