A tegnap tovaszaladt előlem (novelláskötet)

Egynyári rózsabimbó

A nyári nagy meleg ellepte a bokrok méregzöld seregét. Már felfelé mászik koronájukra, fatársainkra, kocsányzöld, sárbarna loboncukra. Egyenesen halad felfelé, a pár órával ezelőtt még hűvös, harmatcseppektől nedves völgyből, úti célul kitűzve magának a domb tetejét. Onnan a karcsú, hegyes, hófödte ormú sziklákat szemeli majd ki, hogy a havas bérceket leolvassza, patakokat adjon a lent meghunyászkodó mező virágainak. Meg szeretné őket öntözni, csorgatni rájuk a hótiszta esőcseppeket.

Imádja a zivatart, kívánja, könyörög érte. Az ég meghallgatja óhaját, hisz' tudja, őt úgy sem tudja ledönteni, a felhős égű világi mennyezetet meghódítani csak az ember tudja. Még fel sem kúszott a domb tetejére a hőség, máris elered az ég könyörülete. Viharként söpör végig a könnyzápor a tájon, melyet mennybéli angyalok hullatnak. Kis kosarukba belenyúlnak, aztán markukból a vízcseppeket kiszáradt szemeikbe csorgatják. Szemük napfénykarikáján átfolynak a könnyek, egészen alsó szempillájukig bolyongnak, repdesnek cinege gyanánt. Forrásként öntik magukból a vihart, az esőfüggöny ellepi az egész világot. Aztán a cinegék, aranyló kéken tollászkodnak, hamvas csókokat, rózsasziromkönnyű öleléseket adnak a többi virágnak. Majd lesomfordálnak a legkeserűbb valóságra, a termőföld felszínére. Megszeppenve, elveszetten bámulják a fölöttük árnyasodó liliomos, nárciszzátonyos tengert. Alámerültek a víznek, a képzeletbelinek, s onnan a legnehezebb szabadulni. Persze, a végén minden sikerül. A szél segít.

A lassan elülő, már alig csepegő esőben egy fiatal hangját hordja távoli tájakra a szél. Olyan magasan szól, mint a pacsirták, ugyanakkor olyan kétségbeesetten, mint a fuldokló ember panasza a halál felé. Segítség, segítség, segítség! - senki nem segít, még az idő sem. Nem létezik az erő, mely megmenthetné. Saját magát talán meg tudná, de az őrület nem ereszti el gyermeki elméjét.

Az árnyalak egy tizenéves, hosszú, vékonyra megnyúlt fiú testének körvonalait ölti magára. Kecses, egyenes tartás, hosszú lábak, aranyszőke angyalkahaj, kék szemek és tűzpiros ajkak. Mintha az ember maga nem is ember volna, hanem a mennyben könnyét hullató angyal. Talán az is, csak leszállt a földre. Könnyek csillognak kerekded arcocskáján - ez az egyetlen gömbölyű egész valójában -, hullnak a talaj felé, egyenesen a rózsaágyasba. Ezekből a sós kipárolgásokból is cinege lesz, eltűnnek a cseppek egykettőre. Elbújnak a bukott angyalka könnyei a már tőle elbúcsúzott társainak könnyei között.

Az eső elmúlik, felszáll a gomolyfelhő a tájról, fellibben a kéklő világűr felé, szárnyal levegős paripája hátán.

A fiú csukott szemmel, a virágágyásban térdel. Nem törődik átázott ruháival, melyek testének minden szegletéhez tapadnak. Térdei vértől és sártól mocskosak, de ez sem zavarja, vagy legalábbis nem mutatja ki. Senki nem mondaná meg, hogy a legény lábai alatt szerte a talajon lemetszett rózsaágak terpeszkednek. A fiú ezeken a töviseken térdel. Szivárog térdéből vére, a sarat, a körülötte álló tócsákat pirosassá festi bíborszín életnedve.

Meg se szisszen, csak valamit mormol magában. A Miatyánk az, imádkozik, kezében saját maga által font rózsafüzért szorongatva. Összesen hat rózsa van az ékszeren, lassan elhervadó bimbók. Mind fiatalon lettek lemetszve, mikor még csak kezdeti vörös színük látszott. Nem hagyták őket kinyílni, mintegy jelképesen, hogy ne ismerjék meg a világot, ne vágyják, mikor eljön az a korszak életükben, végül pedig ne forduljanak magukba, hogy el kell tőle köszönniük. Írmagjában elfojtották magát az életüket és kiteljesedő jövőjüket.

A vérző térdű fiúcska tette, csak ő képes ilyen borzalomra.

*

Kisütött a nap, de abban a pillanatban újra vissza is tért az eső. A fiú könnyei összekeveredtek az eső áradatával, már nem egyenként értek földet, hanem csapatostul, másokkal együtt. Elperegtek orráról az arcára, ott keveredtek a többiekkel, aztán az imát búgó ajkain leugrottak, fejessel a tócsák felé.

Egy középkorú asszony lépett a fiúhoz, majd a vállára téve a kezét, megszólalt.

- Gyere be, Jácint! Az apád sem örülne, ha visszatérve a háborúból egy megbetegedett gyermeket találna itthon - győzködte a fiút, de az figyelmen kívül hagyva, tovább folytatta.

- Jöjjön el a te országod - motyogta.

A nő tovább próbálkozott:

- A szomszédok is aggódnak, Jácintkám...

- Miképpen a mennyben, úgy a földön is - felelte rá a fiú.

A hölgyemény kezdte elveszteni a türelmét.

- Azt mondtam, hogy bejössz! - rántotta meg a fiatalúr grabancát, mire az olyan mérgesen nézett az asszonyra, hogy az jobbnak látta békén hagyni.

A nő visszament a verandára, leroskadt egy fonott székre.

- Azt hiszi ez a bolond, hogy ha éjjel-nappal imádkozik, akkor majd véget ér a háború, és az apja végérvényesen hazatér.

- Mikor érti már meg ez a szerencsétlen, hogy az apja soha nem szerette? - morgolódott magában a nő férje.

- Szerette az, túlságosan is - ciccegett a nő, mire a férje leintette, de azért az csak folytatta. Az emberek szeretnek tiltott dolgokról beszélni. - Csak éppen nem úgy szerette, ahogy egy apának a fiát szeretnie kell.

Mindannyian tudták, hogy mi történik a háttérben. Mindannyian tudták, hogy a szomszéd telken ácsorgó fiú miért olyan elszánt és elkeseredett, hogy süt belőle a boldogtalanság. Szinte viaszként csorog végtagjain, kezein, ujjain, ajkain, fülein, szemeiből. Mindannyian tudták, hogy amikor az apa még otthon volt, kitől származtak éjszakánként azok az őrült, elnyújtott üvöltések. De nem tettek semmit, nem akartak belefolyni. Nem a mi dolgunk - mondogatták. - Nincs közünk hozzá, hogy mit tesz a fiával. Amúgy is, a fiú már elég idős, hogy meg tudja védeni magát. Igaz, elég gyöngécske és beteges, de már elmúlt tizenöt éves, már fel tud szólalni, ha valami nem tetszik neki.

A rózsagallyakon térdepelő nem figyelt környezetére. A szájából kifolyt szavakra sem szentelt egy percnyi türelmet sem. Órák óta, megállíthatatlan folyamként, lavinaként mondta a Miatyánkot. Ha hirtelen egy pillanatra abbahagyta volna, már nem tudta volna folytatni. Gondolatai nem a csatatéren száguldoztak, hanem a virágágyásban. Milyen vicces, mindenki azt hiszi, hogy az apját besorozták. Mindenki azt hiszi, hogy az apja haláláról egyszer majd kapnak egy levelet, hogy hősiesen életét vesztette, a honért, a hazáért halt meg, feláldozta magát, mint egy igaz ember.

Senki nem tudta, hogy mi lett Jácint apjával. Senki nem tudta meg Jácinttól, hogy a fiú hogyan védte meg magát, mikor senki nem segített neki. Az apjának adott egy becsületes véget, és magát is kimentette a gyalázatból.

A térdeiből csorgó vérrel apját öntözte. Az életet adó nedvet visszacsorgatta a föld alatt pihenő apja vénáiba, holott tudta, imái, s kiontott vére már nem hozzák vissza a férfit, kit a rózsabokrok tövébe temetett. Szerette, de megölte, hogy éljen.

Élt, élt, s élt, míg utolsó csepp vérét nem vesztve apja fölé nem dőlt, arccal előre a rózsabimbók közé. Aranyló könnyei elszíneződtek pirossá. Álszentül, imát mormolva élt a gyilkos, mert nem tehetett mást.

Ez volt Jácint sorsa, ezek voltak Jácint maszkjai. Egy önzetlen báránykáé, ki eltemette édenkertjében az őt marcangoló farkast.

___________________________________

Halihó!
Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, remélem tetszett.
Folytatásban még hozok novellákat!
Amúgy nagyon rémes lett? xd