A tegnap tovaszaladt előlem (novelláskötet)

Könnytea

Aprócska körök lebegtek a felszínén. Bordó, édes illatú levében elolvadt minden, amit bele tettek. Mindent feloldott, felmart maga körül, mint egy tüzes, lángos, dühödt szerető. Ahová ömlött, színét otthagyta, hogy mindent birtokolhasson és ugyanakkor semmi se lehessen az övé. Lenyomatot hagyott a múlt, a jövő és a jelen számára. Darabjaitól örökre megvált. Elfolyt a papírokon, ahová kiömlött, felemésztett mindent maga körül, aztán felszáradt. Gőze a magasba csapott, uralkodott, viaskodott, majd tovalibbent. Hiába kapaszkodott a légbe, elsodródott a részecskék árjával. Elbukott, legyőzték.

Egy csepp beleesett. Ez is elkeveredett bársonyos mérgével, de valahogy nem tudta úgy legyőzni, mint a puszta, egyszerű vizet vagy cukrot. Ez sós volt, keserűség és fájdalom színezte el. Beleömlött és nem tudta kitaszítani.

Valaki megszólalt felette:

– Mit látsz? – kérdezte egy férfi a felette magasodó fiataltól. – Mit látsz, Krisztus?

Egy újabb csepp hullott bele. A könny egyenesen egy szemből zuhant alá. Dús volt, nagy, óriás. Egész lepkéket tudott volna eláztatni, legyeket, szitakötőket, zümmögő, hátukon édes nektárt cipelő méheket. Elég volt hozzá, hogy elnyelje és megfullassza őket.

De nem volt ott egyetlen rovar sem. A fiú csak képzelte, ahogy a lötty is. Nem akarta befogadni a szomorúságtól, kíntól származó cseppet.

A fiú nem szólalt meg. Egy üres kávéházban, egy faasztallapon könyökölt. Patakok eredtek óceán kék íriszeiből, mégsem rázkódtak vállai. Kikerekedett szemekkel bámult a teájába.

– A keresztjén vergődik. Lábait, karjait görcs húzza, izmai remegnek. Körülötte énekelnek az emberek. Mind a szemébe nevetnek, daluk gúnyt űz belőle. Igazából nincsenek ott, csak ő látja őket.

– És most? – kérdezi tőle a mellette álló férfi.

A fiú vállai megrándulnak. Hangja halk, de határozottan ejti ki a szavakat.

– Rátámadtak. Az éneklő gyülekezet éppen tüzes botokkal veri. Nem kap levegőt, mégis a szemükbe néz. Megég a húsa, elfolyik a teste, mint a legtisztább forrásvíz...

A fiú hangja megremeg.

– Darabokra tépik. És mint a farkasok, felzabálják a testét.

– Elég – szól a mellette álló férfi. – Ennyi elég lesz.

A fiú lehunyja szemeit, majd belekortyol a teába. Megissza saját könnyeit és azt a képet is, amit pillanatokkal ezelőtt látott. Mind legördül a torkán, egy hatalmas nagy szakadékba hull minden, ami másodpercekkel ezelőtt még az agyába vésődött.

– Miért iszol meg, Krisztus? – kérdezi a férfi bús hangon. – Miért iszod meg a kereszten fetrengőt?

A fiú rémülten nyitja ki szemeit. Oldalán a férfi vérző sebekkel ékeskedik. Vére, mint a rubin, mint a rubintea. Gyöngyként csorog izzadsága tarkóján és homlokán. Amint meglátja, eltakarja arcát, hogy ne lássa az agyonkínzott testet.

– Nézz rám! Nézz engem! – suttogja a férfi és elhúzza a fiatal kezeit. – Nézz engem, Jézus! Nézd, ahogy mint te, szenvedek.

Lábaihoz hanyatlik, a fiú elé. Megcsókolja lábait, szorosan átkarolja combjait, majd ölébe hajtja a fejét. A fiú megkövülten nézi, amint a sebesült úgy bújik hozzá, mint a gyermek szokott édesanyjához.

– Neked is így fáj? Te is bosszút akartál állni? Te is lemerültél a pokolba, holott te voltál az áldozat? – a férfi esdeklően tekint rá. Szinte könyörög bús zöld szemeivel. Ha teste nem is, ébenfekete szemboga és a körülötte virító zöld terület nagyon is él. Villog, ég, gyullad, mar, csap, karmol, gyűlölködik.

– Én is jártam ott – feleli Krisztus. – Én is bűnös vagyok, vétkes. Én is ármánykodtam, én is utáltam, haragudtam. De küzdöttem ellene – súgja, majd csókot hint a megalázott arcára. – Gyengék vagyunk, áldozatok. De mi vagyunk az egyetlenek, akik áldozatok lehetnek.

– Értük bűnhődünk. Ők a gonoszak, mégis a mi életünk végződik a legnagyobb nyomorúságban. Legalább mondd, hogy könnyebb lesz! – sír fel. – Mondd, hogy a halál birodalmán túl is van valami...

A fiú felsóhajt. Gyengéden el is mosolyodik.

– Szent vagy, szent vagy, kedves áldozat. És közülük csak te vagy a szent. Tudod, mit jelent szentnek lenni? – a férfi megrázza a fejét, továbbra is Krisztusra csimpaszkodik.

– Nem tudom – rebegi.

– Nem marad más, csak a beletörődés, a végső belenyugvás.

Letaszítja magáról a kezeket, majd elindul a kávéház kijárata felé.

A véres, meggyilkolt nem mozdul. Összeseik a földön. Látja maga előtt, amint a legnagyobb szent kilép a néptelen utcára. Kutyákat lát maga körül, és újra a testét marcangoló embereket. Körülállják.

– Krisztusom – súgja a nevet ajkai között. Levegőért kapkod, de többet már nem tud kimondani.

Az ajtó bezárul, a fiú könnyekben tör ki. Nekiiramodik, futni kezd, vad vágtában, melyben mégis több a bú, mint a vidámság.

Látja szemei előtt, amint a szentet, a szegényt, a bűntelent bűnös érzésekkel fertőzik meg. Verik, ócsárolják, szidják, erőszakolják, darabolják, tépik.

– Atyám, miért? – kiáltja az ég felé.

Aztán eszébe jut a saját vére, amit az atyja ivott meg. A tea kifolyt, elfolyt, megszáradt.

A könnytea felszáradt.

________________________________

Hogy ez mi, azt nem tudom. A zene ihlette. Szegény Carmina Burana, szegény vágánsköltészet... Ha tudnák, mit ihlettek. xd
Azért remélem, hogy tetszett. Elgondolkoztatónak szántam.