A tegnap tovaszaladt előlem (novelláskötet)

Ágtalanul

Mindenemet elveszítettem. Már nincs semmim, amire büszke lehetnék. Emberek jöttek és azt mondták, a villanypózna fontosabb, mint az én terebélyes boldogságom. Erősebbek voltak. Ők nyertek.

Kiterülve fekszem, elhagyatottan és összetörve rogyadozom az út szélén hullajtva könnytelen könnyeimet. Nincsenek karjaim, amikkel letörölhetném a kicsordulni is képtelen, sós, keserédes nedűket. Levágták őket, megfosztottak végtagjaimtól. Régen számtalan, végtelen sokaságú lábam és kezem volt. Most egy sincs. Fejemet is alig akarták meghagyni. Éppen, hogy csak meghallgatták elrebegett imámat. Épp, hogy megkegyelmeztek.

A vakító nyári hőség szemembe ég, rikító kék színe az én megsemmisült zöldemet felülmúlja, egyetlen, szellővel karon ragadott suhintásával eltörli fölényemet. Az orrom elé bámulok, szögesen előre. Nézem, amint délibábokon, mint vizenyős szemű aszfalt utakon, robognak a kerékpárok.

Mind leköpnek, mikor mellettem elhaladnak. A kutyák még az oldalamra is vizelnek, mintha másra már nem lennék jó. Talán valóban így van. Elveszítettem a képességem, hogy szépségemmel másokat elkápráztassak.

Még véletlenül sem tekintek magam mellé. Ott vannak a karjaim és a lábaim. Sötétzöldjük, élettel teli, ezerszínű viráguk elhervadt. Barack árnyalatú rügyük többet már nem fakad. Többé már nem hull le róluk az őszi, sárga ruhába öltözködött levél. Már nem vesz fel mély piros menyecskeruhát a nyár végétől búcsúzva. Már nem is lesz kopasz, téli, fekete búval fedett. S ki sem fog hajtani, mikor beköszönt az első, tavaszi napsugár.

Soha többé nem fognak úgy reám szállni a széncinegék, ahogy eddig tették. Mikor eljön a pirkadat, más tájakra repülnek majd, amint meglátják megcsonkított alakomat. Testem nem lesz vonzó számukra, el fognak kerülni nagy ívben, mint egy fertőző beteget.

Még mindig sajog a törzsem. Gerincem mentén olyan, mintha a csigolyáimat egyesével kiszedték volna. Vérem nincs, de a fájdalomtól kiver a víz.

Köd és pára száll az oldalam melletti házra, az esőfelleg megcsókolja az ereszt.

Szegény gyermekek, arccal előre buknak a sárba...

Elkínzottan sírnak, de hangjukat az esőfüggöny kopogása elnyomja...

Megfullasztja őket egy-egy földes, koszos, mocskos, emberi lábnyomoktól piszkos pocsolya.

Ágaim meghalnak, nem jutnak levegőhöz. Kihűl testük, a jégeső megdermeszti őket. Ruhátlan törzsemet szintén beborítja a zivatar. Didergésre késztet, fogaim összekoccannak, amint fa bőröm libabőrös lesz. Próbálok a tető alá bújni, de nem érek el odáig. Megszégyenülten, ruhakoronám nélkül várom az esőzés végét.

Csak egy megcsonkított fa vagyok. S ágaim nélkül nagyon fázom.

Minden a te hibád... Ember!

________________________________

Köszönöm szépen, hogy elolvastad. Igazából ezt most ki fogom tenni három kötetbe is. Illik A Too shy-ba, mivel a társadalom megregulázása végett írtam, ugyanakkor beleillik A tegnap tovaszaladt előlem és A lepke rálehelt a ködre hangulatába is... Még egyszer köszönöm a figyelmet!