Aki megmentett

Valami egészen más kezdete...

Nem tudnám megmondani, meddig olvasott fel nekem. De hihetetlenül jól esett. Képes volt csak a könyvre és rám figyelni órákon keresztül. Bezzeg az orvos, akinek ezt alapjáraton csinálnia kellett volna kb. egyszer nyitotta ki azt a könyvet. Gratulálok Mr. Marx. Sikeresen teljesítette az orvosi egyetemet.

Gondolataim elkalandozása közben a srác csak olvasott tovább. Selymes hangja simogatta a fülemet, míg én még mindig ugyanabban a pózban ültem a tolószékemben, ahogyan pár órával azelőtt is voltam. Teljesen lebénított a szer. Pusztulna meg az az ember!!!!!

Aztán már nem sokáig gondoltam életem megrontójára, ugyanis Thomas minden mástól elvonta a figyelmemet. Csodás volt. Végül kezdett elmúlni a bénító hatás, és lassan új gondozóm felé fordítottam a tekintetemet. Ő fel sem pillantva, gyönyörűen csak olvasott. Aztán mikor észrevette, hogy már őt nézem, felemelte tekintetét, elmosolyodott, de közben egyszer sem hagyta abba az olvasást.

Még egy fél órát elvoltunk így kettesben, amikor teljesen szabadon tudtam végre mozogni és talán a megszólalás sem jelentett gondot. A könyv már nem kötött le annyira, és úgy gondoltam, Thomas-t sem. Így megkérdeztem tőle azt, ami már belépte pillanatától foglalkoztatott.

- Te látod a virágokat?

- Hmm, tessék? - kérdő tekintettel nézett fel a sorok közül, rám szegezve barna szemeit.

- Te látod még a virágokat? - ismételtem meg a kérdést.

Ő zavartan nézett körbe a szobában, keresve az előbb említett virágokat, amiket soha nem talált volna meg odabent. Ezeket ugyanis nem lehet megfogni. Meg igazán látni sem. Ez egy metafora. Csak érzékelni lehet őket.

- Nincsenek itt. Hiába keresed őket. Nehéz elmondani, de majd megérted.

- Már várom, Vera. Jobban vagy?

- Igen. Hála neked. Szeretem ezt a könyvet.

- Nekem is tetszik - felelte, szórakozottan forgatva azt.

- Pedig ez romantikus.

- És fiúk nem szerethetik a romantikát? - elmosolyodott. Én is felnevettem.

- Ilyet nem mondtam.

Hatalmas bosszúságomra valaki kinyitotta az ajtót. Vagyis valakik. A szüleim.

- Jó napot, Mr. Ma- . Hol van az orvosod, kincsem? - kérdezte anya.

- Itt van.

- Szívem... Nincs itt - anyám aggódva a szája elé emelte a kezét.

- De igen - erősködtem és mutattam Thomas-ra.

- Ő ki? - ezt már apa kérdezte. Komolyan mondom, az idegeimre mennek.

- A GONDOZÓM!!!! - nem tudtam visszafogni magam.

Anya sírni kezdett, apa pedig vígasztalta. Nem akartam látni őket.

- Menjetek el.

- Mi? - értetlenkedett apa.

- Kérlek. Menjetek. El.

- Jól van kislányom. Pihenj csak.

Nagy nehezen megfordultak és kimentek. Már fordult elő ilyen (nem is egyszer), hogy elküldtem őket.  Viszont ekkor Thomas is utánuk indult. Nem akartam, hogy elmenjen. Ő legalább megértett. Nem úgy, mint az összes többi ember körülöttem.

Sírni akartam. És vajon ki tudott volna ebben megállítani? Az égvilágon senki. Így neki is álltam. Egyre hangosabban zokogtam. Öt perc után Thomas sietve köszönt el a szüleimtől, és rohant vissza hozzám.