Aki megmentett

Édes reggeli

Reggel diffúz fényre ébredtem. Zavarta a szemem, ezért kinyitottam. Senki nem volt még benn, legalábbis ezt hittem, amíg meg nem láttam őt. Thomas ott ült, halványan mosolyogva, engem fürkészve, egy széken, az ágyam mellett. Soha az életemben nem gondoltam volna, hogy előbb felkel csak azért, hogy bejöjjön hozzám.

- Jó reggelt! Hogy aludtál? - vajon meséljem el neki az álmomat?

- Hát... egész jól. De volt egy... öhm... fura álmom.

- El szeretnéd mesélni? Persze nem muszáj, de ha van kedved én szívesen végighallgatom.

- Nagyon kedves vagy. Tudod, Mr. Marx sosem jött be ilyen korán. És nem is érdekeltem ennyire.

- De én nem ő vagyok. Nekem bármit elmondhatsz - megfogta a kezemet, és simogatni kezdte. Normális esetben elhúztam volna, de Thomas más volt. Róla tudtam, hogy nem bántana.

- Szóval...

Belekezdtem. Minden apró részletét elmeséltem az álmomnak. Mindent. Ő csak csendben hallgatta, szeméből a kíváncsiság tükröződött.

- Ez tényleg érdekes - szólt a végén, és látszott rajta, hogy nagyon gondolkodik. - De nem fura.

- Szóval szerinted nem az miatt volt, mert őrült vagyok?

- Ne mondj ilyet! Rendbe fogsz jönni, tudom.

Erre csak elmosolyodtam, de igazán sosem hittem benne, hogy így lesz.

Amikor elindult bennem ez a folyamat, valahol belül éreztem, hogy vagy nehezen, vagy egyáltalán nem tudom majd visszafordítani. A tudatom kiszakadt belőlem és instabil lettem. Az orvosok azt mondták, csoda kéne ahhoz, hogy én valaha is kikerüljek erről a borzalmas helyről. Thomas mégis látott benne reményt. Tényleg, mi...

- ... is a remény? - mondtam ki hangosan is. Arra számítottam, hogy majd elhúzza a száját és nem mond rá semmit. De ezúttal is meglepett.

- A remény tartja össze az embereket. Néha ez segít életben maradni...

- És a virágok? Azok is segítenek.

- Biztosan. De mit is jelentenek? - úgy vettem észre, hogy Thomas kezdett ráérezni a dolgokra és belefolyt a történetembe.

- Ők tesznek ártatlanná. De tőlem ezt elvették.

A földet néztem és könnybe lábadt a szemem. Hiányoztak. Hiányzott az idő, amikor még velem voltak. De senki sem hozhatta őket vissza. Még Thomas sem.

- Öhm... Figyelj csak, nem lenne kedved kimenni egy kicsit? - váltott gyorsan témát, látva, hogy nem lesz jó vége, ha túl sokat gondolkodom ezen.

- De hát minden csupa sár.

- Na és?

Egy pillanatra elmosolyodtam, gyermeki izgatottságát látva. Valójában azonban én is pont ugyanezt éreztem. Végre kint lehettem.

Ahogy végigtolt a folyosón, csak ijesztő embereket láttam. Féltem mindegyiktől. Utáltam a folyosón lenni. Szürke volt és semmilyen. Az őrültség hangja pedig feltette az i-re a pontot.

De az udvar teljesen más volt. Csodás virágok pompáztak mindenfelé, illatukkal hívogatva. Gyönyörű látványt nyújtott, szerettem itt lenni. De Dr. Marx nem hozott ki gyakran.

- Oda menjünk! - mutattam a kis hídra, ami a tavacska felett vezetett át.

- Kívánságod számomra parancs - mondta Thomas, mire csak kuncogni tudtam. Ő tényleg egy igazi angyal.

Ahogy odaértünk, a vízben úszkáló apró halakat néztem. Össze-vissza kavarogtak, egész nap tudtam volna nézni őket. És szabadok voltak. Nem úgy, mint én.

- Nem kell ám megvárnod. Menj csak a dolgodra.

- Szívesen vagyok veled - leült a híd szélére és lábát lóbálta a víz fölött. Vágyakozva néztem, hiszen én is szívesen leültem volna oda. - Nem lenne kedved neked is idejönni?

Mintha tudta volna, mire gondolok. Természetesen ez lett volna minden vágyam, de tisztában voltam vele, hogy ha Dr. Marx vagy akárki más meglátja, nagyon rosszul járhatok. A szabályszegők borzasztó büntetést kaptak.

- Lenne, de nem szabad.

- Senki nem tudja meg. Csak egy kicsit!

- Nem! Nem, nem, nem... Most nem.

- Oké, rendben. De egyszer muszáj lesz kipróbálnod.

Csak mosolyogtam, de ezután el is tűnt az arcomról. Tovább bámultam a vizet gondolataimba merülve.

Megint a virágokon járt az eszem. Mindig rajtuk jár az eszem. Elmondhatatlanul hiányzott az az idő, amikor még velem voltak. Akkor még normális voltam.

- Nem vagy éhes? - szólalt meg ki tudja, mennyi idő után Thomas.

- Nem.

Öt percig megint néma csend. Csak a madarak éneke jutott el hozzánk. Aztán ő újra kérdezett:

- Nem akarsz reggelizni?

- Nem - ehhez azonban hozzá kellett fűznöm valamit, hogy ne jöjjön szóba többé ez a téma. - Majd később.

Bólintott, de nem mondott semmit. Ő nem erőltette azokat a dolgokat, amiket nem akartam megtenni. Olyan volt, mintha végre egy hozzám értő ember lett volna mellettem.

- Éhes vagyok - jelentettem ki húsz perc csend után. - De nem akarok az ebédlőbe menni. Félek azoktól az emberektől.

- Jól van. De akkor hol szeretnél enni?

- Itt.

- Akkor itthagyhatlak, amíg hozok reggelit?

- Persze. Nem lesz baj - ismét egy mosoly tőle, amire részemről ugyanez volt a válasz.

Hamarosan meg is érkezett a reggelimmel, ami egy bögre tejből, néhány darab vajas kekszből és egy lekváros linzerből állt.

- Nem volt könnyű kihoznom - mondta Thomas, amikor átadta a kis tálcát. - De a két szép szememért odaadták.

Egy kis kuncogást váltott ki belőlem, amit mondott. Miközben ettem, azon gondolkodtam, vajon mivel érdemeltem ki őt. Vagy azt, hogy vele lehetek. Vagy azt, hogy az utolsó hetemen ezen a borzalmas helyen megszabadultam végre Dr. Marxtól.

Hiányzott már ez a sztori.