Miután elmentél | h.s.

f i r s t

2017.08.25.

A dátum ami mai napig üldöz. Nem hagy nyugodni a gondolat hogy elment,hogy már soha nem jön vissza. Elveszteni valakit sosem volt könnyű,de nem tudtam hogy ennyire nehéz. Minden nap azzal a gondolattal együtt élni hogy nincs. Az embernek vannak fontos személyek a számára,akár rokon,akár barát. Az én esetemben a bátyámról van szó. Hihetetlen hogy egy balszerencsés baleset mennyi fájdalmat tud okozni,fizikailag és lelkileg is.

Csupán egy autóbaleset volt. Adam vezetett. Eszembe se jutott hogy történhet valami. Hirtelen rám figyelt,csak egy pillanat volt. De ez a pillanat éppen elég volt ahhoz hogy bekövetkezzen a félve gondolt rémálom. A kocsi kicsúszott,belénk jöttek. Az autó egyre gyorsabban ment lefelé a hatalmas dombon. Talán az volt az utolsó perc amikor igazán a bátyám szemébe néztem.

Azóta bennem él a perc. Mindenki túlélte kisebb nagyobb sérülésekkel. Egyedül ő ment el. Hihetetlen mennyire szerettem,és borzalmasan fáj a gondolat hogy soha nem többet nem jön vissza.

A trauma egy jó évet magába zárva véget ért. Legalább is azok számára akik a városban halgatták a híreket. Persze aki átélte nem így volt vele.

A szüleim közös megegyezésre jutottak,így hát elváltak. A kishúgom és én anyánál maradtunk. Apa vidékre költözött. A kapcsolatot inkább én tartom apával. Anya apát okolja a balesetért ezért az ő viszonyuk romlott. A húgom eléggé jól viselte a helyzetet mert kicsi volt,nem értette nagyon.

Anyával egyre nehezebb. Természetes hogy megviselte az incidens de közben ügyelnie kéne arra hogy Lorienek "normális"gyerekkora legyen.

Az anya-lánya kapcsolat nálunk nem érvényes,kerüljük egymást. Mindkettőnkre nagy hatással volt ami történt. Be kell vallanunk mi már sosem leszünk egy család.

Mivel itt a nyári szünet így úgy döntöttem hogy el szeretnék menni.Egy kicsit magamögött hagyni ezt az egész helyet ahova annyi emlék láncol. Egy olyan helyre menni ahol nem érzem okát az aggodalomnak.

Úgy döntöttem a nyári szünetet,vidéken töltöm. Apával.