Egy másik világ

Egy átlagos nap

Újság részlet

"...2004. Július 25.-én autóbaleset történt a London felé haladó autópályán. A balesetet okozó személy elhagyta a helyszínt mielőtt a rendőrség kiérhetett volna. A két áldozatot az összeroncsolódott autóból már nem tudták kiszedni mielőtt az felrobbant volna. A rendőrség ismeretlen tettes ellen indított eljárást.

Az áldozatok kiléte egyenlőre ismeretlen..."

(2004.Július 26.)

"...A két napja történt tragikus autóbaleset áldozatai Diana és Charles Orion. Gyászolják őket barátaik és 6 éves kislányuk Caroline.

Első fejezet

Éreztem, ahogy a nap első sugarai megvilágították a szobámat és emlékeztettek arra, hogy kezdetét veszi egy újabb unalmas, fárasztó nap. - Ez a nap is csak olyan lesz, mint a többi. Eseménytelen szürke hétköznap. - miután ezt megvitattam magammal megszólalt az ébresztőórám. 6:15 Nyújtózkodtam egyet majd felkeltem. Úgy imbolyogtam el a fürdőszobámig, mint egy másnapos zombi. A szemem még csukva volt az agyam vágyakozott vissza az álmok birodalmába. Amikor viszont egy nagy koppanással nekimentem az ajtófélfának azonnal kiröpült a fejemből tökéletes álomvilágom utolsó emlékképe is. Nagyszerű -gondoltam - már csak az hiányzik, hogy egy nagy puklival a homlokomon kelljen emberek előtt mutatkoznom! Gyorsan elkezdtem kutatni a fürdőszoba szekrényben és az első fémnyelű fésűt rányomtam a lüktető fájdalom forrására. Pár perc múlva már nyoma sem volt.. SZERENCSÉRE. Miután rendbe szedtem magamat és felöltöztem ránéztem az órára.7:15 'Nem ez nem lehetséges!!!El fogok késni!!!' Gyorsan összeszedtem a cuccaimat és szinte egy ugrással száguldottam le a lépcsőn. Daniel már a szokásához híven bent volt a laborjában és valószínűleg Laura is elment már. Mintha azt mondta volna, hogy ma valami fontos tárgyalása lesz. Nagy valószínűséggel már ott ül az asztalánál és a milliónyi papírját rendezgeti. Elképesztő, hogy mennyi papírja van egy ügyvédnek. De nem nagyon foglalkoztatott tovább a dolog, mert már rohantam is a buszmegállóba.

~ ~ ~ ~

Tíz percnyi sprintelés után egy 5kg-os táskával a vállamon TERMÉSZETESEN LEKÉSTEM A BUSZT!! Csodálatosan kezdődik a mai napom! Nem is én lennék. Mivel nem volt más választásom, elindultam gyalog. Sétálás közben próbáltam nem tudomást venni a vállamat húzó táskáról és megpróbáltam nem arra gondolni, hogy mennyit fogok késni. Az út lassan telt, de a tavaszi hűvös levegő és a virágzó fák illata megnyugtatott. Milyen festői környezet-gondoltam miközben elhaladtam az erdő mellett. Tényleg szép volt, ahogy a reggeli nap megvilágította a még harmatos zöld leveleket, de én sohasem voltam az a művész lélek. Az idilli kép akkor tört össze, amikor egy kocsi őrült sebességgel húzott el az orrom előtt, ha nincs annyi lélekjelenlétem, hogy megálljak, simán elüt. Szörnyű, hogy manapság már nem is merenghet nyugodtan az utcán az ember! Elővettem a telefonomat és megnéztem az időt.7:50 Remek! Öt perce becsengettek. Mr.Turner már biztos beírt a hiányzókat. Miért kell, hogy az egyetlen pontos tanár az iskolában pont az első órát tartsa??! Gyorsabbra vettem a lépteimet, bármennyire is megvetem, a földrajzot nem lenne jó, ha több mint tizenöt percet késnék.

~ ~ ~ ~

Gyorsabb voltam, mint hogy azt gondoltam négy perc múlva már meg is pillantottam a Westlake gimit. Mindig is foglalkoztatott az a kérdés, hogy ez az épület hány száz éves lehetett. A gótikus stílusú ódon falak egészen az égig emelkedtek. Mivel a suli az erdő mögött volt egy magánbirtok szerűségen ide nem ért el a város zaja. Nem mintha bármilyen zaj is lett volna egy unalmas kisvárosban. Mire a kapuhoz értem körülbelül 7:56 lehetett. Beléptem az ajtón, Mrs.Stich a portás egy szúrós pillantást vetett rám, amiért elkéstem, de én csak köszöntem és már rohantam is a terembe. Amikor felértem a már jól ismert ajtó elé, vettem egy mély levegőt, kopogtam és benyitottam.

Néma csend fogadott és Mary Seller segítségért könyörgő arckifejezése a térkép mellől.

De ez a csendesség olyan volt, mint a viharok előtt. Lehetett érezni a feszültséget a levegőben, mindenki arra várt, hogy mikor fog becsapni a villám. A várva várt égszakadás meg is érkezett. - Caroline Orion!!- Mr. Turner meg sem várta, hogy elnézést kérjek a késésért vagy megmagyarázzam az okát, hanem elkezdett engem az egész osztály előtt szidni. Meg sem tudtam szólalni a védelmem érdekében, mert a szóáradat nem akart csillapodni. Hát nem én voltam a kedvenc diákja az egyszer biztos, de tíz perc késésért szerintem nem kellett volna ennyire lehordani. Csodás! Okot adtam arra, hogy leszidjon és most éli ki az összes elfojtott dühét. Miután a "drága tanár úr befejezte a beszédét", csengő füllel a helyem felé vettem az irányt. Edith és Lisa rám mosolyogtak és az arcukon teljes együttérzés tükröződött. 'Sziasztok!'- súgtam oda nekik, de mikor ránéztem Mr.Turner-re és ő viszonzott egy gyilkos pillantást, úgy döntöttem, hogy nem beszélgetek. Az óra fájdalmasan lassan telt. De amint megszólalt a csengő az osztály felbolydult. Mr. Turner egyetlen pozitív tulajdonsága az volt, hogy amilyen pontosan kezdte az óráit olyan pontosan fejezte is be őket. Miután kiviharzott a teremből mindenki elkezdett beszélgetni, kivéve Mary-t aki teljesen magába zuhant a kettes felelete után. Kicsit hibásnak éreztem magam, mert ha nem húzom fel Mr. Turnert valószínűleg ki tudott volna könyörögni egy gyenge hármast. - Úristen, hogy jutott eszedbe késni földrajzról??!- szólalt meg cinikus hangsúllyal Edith. Összenéztünk és mind a hárman jót nevettünk. - Tényleg, miért késtél?- kérdezte Lisa. - Lekéstem a busz. - Siessünk lányok, mert mindjárt csengetnek és a történelem a másik szárnyban van. Nem lenne jó ha elkésnénk! Ugye? Igen, a kérdés nekem szólt, de tudtam, hogy ez nem szemrehányás csak Edith - nek az az egyik kedvenc időtöltése, ha unatkozik, vagy nem érdekli az adott téma, amiről beszélgetünk, hogy az én véremet szívja. Nem értettem miért érzi ettől jobban magát, de ha neki így jó.... Én mindenesetre az ilyen megjegyzéseket nem vettem a szívemre, sőt legtöbbször vissza is vágtam neki, amiből elég gyakran jó kis szópárbajok alakultak ki és jobb esetben nevettünk egyet a hülyeségünkön. Egyszer viszont egy ilyen kis "összetűzésünk" alkalmából erősebb megjegyzést tettem a kelleténél és egy hetembe telt, hogy kiengeszteljem. Most nem volt kedvem visszaszólni csak bólintottam és csendben elindultunk a töri terem felé. Tényleg nem voltam olyan hangulatban a ma reggelem után, hogy beszélgessek, és itt volt ez a furcsa érzés is ami kicsengő óta nem hagyott nyugodni. Egyszer már éreztem ezt.... AKKOR. Azon a napon tíz évvel ezelőtt. Amikor a felismerés belém hasított úgy éreztem kicsúszik a talaj a lábam alól és meg kellett kapaszkodnom a korlátban a lépcső mellett. Amikor Lisa észrevette, hogy valami nem stimmel azonnal segített így nem estem el. Émelygés fogott el és forgott velem a világ. Pár perc múlva a szédülés abba maradt és már jobban éreztem magam, de tudtam, hogy ma valami nagyon rossz dolog fog történni. Akkor is tudtam, de senki nem hitt nekem. Ugyan ki hisz egy hat éves élénk fantáziával megáldott kislánynak? A csengő húzott vissza a jelenbe. A történelem óra Mr. Hope-al gyorsan eltelt. Sokkal hamarabb telik az idő, ha az ember olyan dolgokról hall, ami érdeki is.

~ ~ ~ ~

Alig kaptam észbe és már el is teltek az órák. Elköszöntem Lisától és Edithtől, majd kifelé menet összefutottam magával a megtestesült gonosszal Scarlettel és a klónjával Leával. Részemről egy lenéző pillantás Scarlet részéről pedig egy irodalmi nyelven megfogalmazott kérdés hangzott el. - Mi van, Mit bámulsz?! Ennyi volt a beszélgetésünk és őszintén örülök, hogy ennél soha nem is volt több.

Ahogy kiértem a főút mellé a kutató intézet felé vetem az irányt ahol Daniel dolgozott. Ez már szinte hagyomány volt, hogy minden szerdán bementem hozzá, és amikor végzett együtt mentünk haza. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit akar nekem mutatni, mert negyedik óra körül küldött nekem egy SMS-t és eléggé fontosnak tűnt.

Suli után AZONNAL gyere a laborba, mutatni akarok valamit!!!!

D.

Tehát siettem és a szokásos fél óra helyett, húsz perc alatt beértem a városba. West Lake City nem volt valami forgalmas hely. Még hétköznap is alig volt néhány ember az utcán. Ezért mindig úgy éreztem magam, mintha valami szellemvárosba érkeztem volna. Befordultam az egyik kis utcába és aztán még két-három kanyar után megérkeztem az Infinitus kutató intézethez. Talán ez az egy hely volt az egész városban, ami figyelemre méltónak, sőt érdekesnek lehetett nevezni.