Twelve Letters//Amerika Kapitány [ÁTÍRÁS ALATT]

Fourth

A nap első sugarai szelíden kukucskáltak be az ablakon. Először csak a párkányra ültek, aztán egyre beljebb és beljebb merészkedtek az apró szobába. Felfedezték a rozoga asztalt és mellette pihenő széket is, aztán a faragott ágyra tévedt tekintetük, melyben egy vörös hajú szépség aludta igaznak hitt álmait. Talán csak megtetszett nekik a gyönyörű teremtés, vagy egyszerűen csak úgy döntöttek, hogy némi csillogást csempésznek a vörös loknikba, de kiűzték a sötétséget a kis helyiségből, s jó munkájuk végeztével a lány arcán pihentek meg, különösen szép keretet adva ezzel az ébredezőnek.
A nappal együtt a város is felébredt, s valahol a távolban trombitaszó hasított bele a csípős levegőbe.
A lány nagyokat pislogva ült fel az ágyon, miután csalódott pillantást vetett a szobára s magányának béklyója az újabb napot könnyűszerrel bélyegezte meg.

Szomorúságának árnyéka csupán néha suhant át az arcán, míg elvégezte mindennapi teendőit. Nem mintha a bérelt kis lakásban nem adhatott volna szabad utat egyre csak előtörni vágyó könnyeinek, de még tartotta magát. S míg alkalmi cselédként dolgozott a nap tetemes részében a nagy nevű Stiles család házában, akiktől az "otthonát" is bérelte,határozottságának sziklaszilárdságát használta fegyverként önmaga védelmére a család középső fiának próbálkozásai ellen.
Tom jó hírű, tanult, engedelmes gyerek volt, bár csupán néhány hónapot töltött a fronton, mert szíve-s apja pénze-haza hívta, s míg öccse és bátyja harcoltak a nagy háborúban ő tovább vitte apja üzleti érzékét, s mint másodlagos pénzkereső, hasznot hozott a családnak.
És folyamatosan bombázta a lányt azzal a kéréssel, hogy gyászruha helyett öltsön fel újra menyasszonyi fátylat. Mi tagadás megdobta volna a hírnevét, ha Steve Rogers özvegyével szűri össze a levet nem? És nem átallott ehhez minden eszközt bevetni.
Apját meggyőzte, hogy egy felbérelt munkás helyett had legyen ő az, aki behajtja a lányon az albérlet árát a hónap végén, csak hogy kénytelen kelletlen még akkor is zaklathassa egyre csak feleslegesnek bizonyuló kérdésekkel.

Gina fáradtan rogyott le az asztalhoz. A gyertya lángja engedelmesen táncolta körbe a kis helyiséget újabb s újabb magas árnyékot vetve a falakra.
A lány a tollért nyúlt, s a papír felé görnyedt.

Drága Steve!

Nem tudom, hogy bírom majd ki a holnapot!
A mai nap is nehezen ment, de minden egyes másodperc újabb és újabb ólomsúlyt akaszt a nyakamba, s attól félek beleroppanok a teherbe.
Vagy idővel már nem tudok majd felkelni.
Nem, mintha megtehetném. Stiles már így is vont le a béremből.
Csak úgy bosszúból, mert nem vagyok hajlandó hozzá menni.
Legközelebb talán majd a fizetendő összeg árát emeli majd.
Nekem pedig..

Nekem pedig fogalmam sincs hogy lehetek ennyire önző.
Nyakunkon még a háború, az ország épp csak felocsúdott elvesztésed kábulatából.
Te épp hazafelé vergődöd magad az ellenséges vonalakon túlról, vagy..
Vagy talán tényleg igaz?
Nem tudom megemészteni. Még most sem tudom elhinni, hogy nem vagy pedig már második hónapja, hogy lezuhant a gép és..
És nincs semmi.
Csak az én önző, kegyetlen sirámaim, valahol a semmibe veszve, ahol minden egyes szó, vagy leírt betű elveszti a jelentőségét.
Ahol nem lesz már semmi.

Nincs semmi csak egyre fellángoló dühöm, s tomboló haragom.
S a magányom, mindennek árnyékában. Pont mint én.

És már a halál is itt van. A puskaropogástól már csak egy ajtó választ el.
Mit mondjak majd, ha nálam is kopogtat?
Mit mondjak majd Steve?
Azt, hogy mióta nincs Amerika Kapitány, Gina Rogers sem él már igazából?
Én így érzem, de még vagyok.
Mert tudom, hogy vissza jössz.
Én pedig várok.
Küzdök a fájdalmas sötétséggel, melyben egyetlen fényforrásként csupán te ragyogsz szemeim előtt, s hűséged, szereteted erőt ad, hogy túléljem a holnapot.

De siess. Ne feledd, nem mindenki olyan erős, mint te.
Még én sem.

Gina. Ginád.

A lány szemei üvegesen meredtek a papírra, majd ahogy gondosan összehajtogatva az asztal sarkára rakja a levelet, hogy holnap munka előtt feladhassa a postán, kopogást hallott, s az ismerős hangtól undorodva vetett bukfencet a gyomra.
-Szépségem, jöttem a jussomért!-erőteljes, érdes hang hatolt át a helyiségen, melyet Gina egy pillanat alatt szelt át, miután a párna alól kezébe véve az erszényét, kiszámolta a pontos összeget, mielőtt ajtót nyitott volna.
Tom Stiles makulátlan öltönyében, virító mosolyával masírozott be az egy szobás lakásba s most is mint minden alkalommal, undorral tekintett körbe.
A lány, mielőtt a váratlan vendég megszólalt volna a kezébe nyomta a papirosokat, s a még nyitott ajtó felé biccentett, utalva arra, hogy a jómódú ifjú távozhat. Hisz tudta jól, hogy ez csak felesleges formalitás, s annak apja a béréből is levonhatná a lakás árát. De Tomnak ez is csupán egy adandó alkalom. Egy lehetőség.
-Az apámmal arra jutottunk.-kezdte a férfi, tudomást sem véve az előbbi gesztusról.-Hogy elengedünk egy részletet, a közelmúltban történtekre való tekintettel.-a beszélő visszaadott néhány bankjegyet a lánynak, kinek arca rezzenéstelen maradt, de határozott higgadtságának álarca mögött már csak a múlt említésére is összedőlt az eddig újra épülni látszó világ.
-Köszönöm, kérlek add át apádnak is, mennyire hálás vagyok a nagylelkűségéért.-vetette oda enyhe éllel a hangjában Gina, mire Tom szája félmosolyra húzódott.
-Természetben is kifejezhetnéd!-Gina arca megrándulni látszott, s kezeit ökölbe szorítva próbált gátat szabni feltörő indulatainak.-Egy csók nem is túl nagy ár a megélhetésedért!-nevetett a férfi.
-KIFELÉ!
-Hálád valóban lebilincselő!-Tom kacaja még mindig ott derengett a levegőben, ez pedig csak még nagyobb haragot s ellenszenvet lobbantott ellene a lányban.
-Azt akarod, hogy a lábadat is csókoljam meg azért amit tettél, vagy adjak neked plusz időt az életemből?
-Csak gyere hozzám feleségül!-hangzott az egyszerű válasz.
-Undorító rohadék vagy!-a keserűség úgy vette át az uralmat Gina elméje felett, hogy nem tudott vele mit kezdeni.Tudta jól, hogy nem kellene így beszélnie főnöke fiával, de ajka mintha önálló életre kelt volna, annak ellenére hogy tudta, ennek még böjtje lesz majd.
A férfi egy pillanat alatt elhagyta a lakást, de mielőtt a lány becsukhatta volna az ajtót, még visszafordulva annyit mondott.
-Feltétlenül meg kellett volna kérdeznem Steve-t, hogy ilyen hízelgéssel nyerted-e meg a szívét.

---

-Hagyj magamra.-mondtam, ahogy Bianca a levél végére ért. Én még mindig láttam magam előtt a könnyeivel küszködő lányt a brooklyn-i kis porfészekben, ahogy zokogva az ágyra veti magát.
-Tessék?-a mellettem ülő hitetlenkedésének csupán kis töredéke jutott el hozzám. Lélekben nem vagyok itt.-Menjek el?-hangjában valahol mélyen fájdalom és keserűség elegye csengett, bár azt hiszem értenie kellene.
-Igen. És ne gyere vissza!

Szavaim keményen cikáznak még az üres szobában. Az ajtó csapódása is itt cseng a fülemben és nem tudok tisztán gondolkodni.
Arcomat tenyerembe temetem s gondolataim egy kérdés körül forognak.
Mi a rosszabb? Hogy megbántottam Biancát, vagy az, hogy nem bírom elviselni, mennyire képes megeleveníteni előttem a múltam árnyékait?