A B csoport futára - Az Útvesztő

6.

  A fiúk biztosak voltak benne, hogy nem élik túl az éjszakát. Valaki állandóan őrségben állt, bár erre nem is volt igazán szükség: a Tisztársak képtelenek voltak aludni. Minden egyes apró hangot a Buggyantak lépéseinek vélték, saját lélegzetüket a zombik fenyegető morgásának. Hihetetlenül álmosan voltak, mégsem tudták lehunyni sem a szemüket: rettegtek, hogy mikor felébrednek, egy Elborulttal néznek majd szembe.

Newt körülbelül másfél óra után vetett véget a szenvedésnek és indította őket tovább. A zseblámpát magához ragadva a sor elejére pattant, és miután megbizonyosodott róla, hogy a csapatból mindenki kivétel nélkül követi, a táncoló fényt követve belegyalogolt a sötétbe.

És tovább folytatódott minden ott, ahol abbahagyták: csak mentek, mentek, néha meglapultak, majd újra nekivágtak. Newt aggódva pillantott a hátizsákjába: már csak alig egy kortynyi vize maradt, és még sehol sem látszott a vége. Valamit gyorsan ki kell találni! Bár nem igazán esett jól neki, most már Jorgétól sem szégyellt segítséget kérni, ám annak ellenére, hogy a férfi jószerével itt lakott, gőze sem volt arról, merre lehet a kijárat, amit Newt nemcsak, hogy gyanúsnak talált, hanem kifejezetten bosszantónak is.

Órák elteltével egy világosabb folyosószakaszhoz értek. Ez is ugyanolyan rossz állapotban volt, mint a többi: a falakról pergett a vakolat, a földön vérnyomok vöröslöttek. A csapat egy emberként torpant meg, és hátrált pár lépést: a foltok még egészen frissnek tűntek. Itt nemrég Buggyantak jártak.

Egyszer csak nyikorgás hangzott fel a folyosó sötétebb szakaszából, amely gyanúsan olyan volt, mint egy vasajtó zsanérjai. Newt abban a minutában lekapcsolta a zseblámpáját, és karjával széles mozdulatokkal tellegetve hátrafelé kezdte terelgetni a csoportot, majd gyorsan ő is beugrott a sarok mögé, ahogy eddig veszélyes helyzetben mindig.

- Ki van ott? - hangzott fel egy nő határozott hangja. A Tisztársak döbbent pillantást váltottak: ez nagyon nem olyan volt, mint egy Buggyant. Nem: ez a tisztán, parancsolóan csattanó kérdés minden bizonnyal egy egészséges emberhez tartozott.

- Ki van ott?! - kiáltotta újra a nő, majd mikor ismét nem érkezett semmi válasz, olyasmi kattanás hallatszott felőle, mint egy kibiztosított fegyver.

- Francba - szisszent fel Newt, majd megadóan felsóhajtott, és a lámpát ismét felkapcsolva, feltartott kézzel lassan elősétált a megszeppent csapattal a nyomában. Amint meglátta a Tisztársakat, a nő leeresztette a fegyverét, és barna szemeivel meglepve pillantott a fiúkra. Ahogy azt a hangjából Newt sejtette, korántsem úgy nézett ki, mint egy Elborult: szőke, hullámos haját szoros lófarokba fogta a tarkóján, szakadt, véres ruhák helyett pedig katonai bakancsot, fekete farmert és vastag bőrdzsekit viselt.

- Ön... Ön Buggyant? - tette fel azért a kérdést, biztos, ami biztos.

- Nem. Én Immúnis vagyok. - felelte a nő halkan, körülbelül olyan három perc múlva, miután felocsúdott a csodálkozásból. Newt nem tudta hová tenni a pillantást, amivel ránézett: hatalmas, mogyorószínű íriszeiben egyszerre bujkált féktelen öröm és szomorúság.

- Immúnis? - csodálkozott Serpenyő. - Mármint a betegségre?

- Gyertek utánam. Bent mindent elmondok. Gondolom éhesek is vagytok; elég régóta bolyongtok idelent, biztos fogytán vannak a készleteitek.

- Honnan tudja? - kérdezte sietve Winston.

- A barátaitok mondták.

Newt úgy érezte, mintha valaki egy méretes sziklát gurítana a gyomrába. Most komolyan arról van szó, amire gondol!?