A B csoport futára - Az Útvesztő

1.

  A villámok őrült sebességgel cikáztak a tisztársak körül. A fiúk minden erejüket bevetve futottak, rohantak a város felé, amely úgy tűnt, egyre távolodik- tudták, ha záros határidőn belül nem érnek fedél alá, tán mind itt halnak meg a pusztán. 

  Thomas se nem látott, se nem hallott. A süvítő szél bekúszott a ruhája nyakába és kívül- belül, teljesen áthűtötte; még a szemét is nehezére esett nyitva tartani. Időnként látott elfutni maga előtt egy- egy tisztársat, ám csupán halovány sejtései voltak róla, kik is lehettek azok: egyszer Newt bicegő járását vélte felfedezni nem sokkal maga mellett, máskor meg mintha Minhót is észrevette volna. Megkönnyebbülten sóhajtott fel: legalább a két barátja felől nyugodt lehetett- egyelőre. 

  Ismét előre szegezte a tekintetét, s minden erejével a futásra, és a horizonton sötétlő város tornyára koncentrált. Csak érnének már oda! Az elektromosság csípte a bőrét, és úgy érezte, a lábára ólmos súlyokat aggattak: minden egyes újabb lépésre valósággal kényszerítenie kellett magát, s minden megtett mérföld után biztos volt benne, hogy az lesz a legutolsó. 

  Hirtelen megváltozott előtte a táj: Minho, aki előtte futott minden előjel nélkül egyszer csak elterült a földön, és föl sem kelt egy jó darabig. Thomas torkát pánik szorította össze: vajon mi történhetett?! A legrosszabbtól egészen a legenyhébb variációig minden átfutott az agyán, miközben az összes maradék erejét bedova rohant oda a földön fekvő barátjához- ám pár lépés múlva a lába beleakadt valamibe, és hirtelen azon kapta magát, hogy a földön fekszik Minho mellett. 

  - Mi a franc volt ez?! - üvöltött fel, ám a hangját mintha egyenesen a torkából fújta volna ki a szél. Minho visszakiabált valamit, de még ilyen közelről sem hallott semmit, így Thomas kicsit közelebb kúszott barátjához, aki így immáron egyenesen a fülébe tudott üvölteni. 

  - Mi volt ez? - kiabálta bele Minho egyenesen a barátja fülébe. Normális körülmények között Thomas valószínűleg megsüketült volna, ám ebben a süvöltő szélben még ez is erőtlen suttogásnak hatott. 

  - Fogalmam sincs! - üvöltött vissza Thomas, majd mintegy vezényszóra mindkét fiú hátrafordult fekvő helyzetben, hogy megnézzék, miben is taknyoltak el tulajdonképpen. 

  Thomas úgy érezte, megáll benne az ütő: a földön egy karcsú, magas alak feküdt kicsavarodott tagokkal. A két fiú aggódó pillantást váltott, majd egyszerre kúsztak vissza az ájult személyhez, magukban imádkozva, hogy csak ne az egyik tisztárs legyen az... 

  Ám szerencsére nem kellett csalódniuk: az ájult alak egy lány volt. Hosszú, egyenes szálú, szénfekete haja glóriaként terült szét a feje körül, arca olyan sápadt volt, hogy szinte világított a sötétben. Thomas agyán egy dermesztő pillanatig átfutott a gondolat, hogy a lány talán Teresa, ám ahogy jobban szemügyre vette az arcát, megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nem ő volt. 

  Minho két ujját óvatosan a lány nyakához érintette, ellenőrizve a pulzusát. Pár perc múlva Thomasra nézett, és határozottan bólintott egyet: az ismeretlen alak élt. 

  - Mit csináljunk vele? - üvöltötte Minho.

  - Nem hagyhatjuk itt! - kiabált vissza Thomas - Vigyük magunkkal! 

  - Te hülyéskedsz?! Így is elég lassan haladunk, ha most még őt is cipelni kezdjük, végünk van! 

  - De hát még él! - tárta szét a karját Thomas - Ha itthagyjuk, biztosan meghal!

  Minho hosszú percekig bámult meredten Thomasra, akinek viszont már nagyon égett a föld a talpa alatt, ígyhát, mikor barátja még mindig nem szólt egy szót sem, átlendítette az eszméletlen lány karját a vállán, és roskadozva a súly alatt felállt, majd amilyen gyorsan csak tudott elindult. Biztos volt benne, hogy ezzel a tempóval itt éri a vég a pusztán, azonban az elhatározása szilárd volt: nem hagyhat ebben az ítéletidőben egy eszméletlen embert magára.