Az elmegyilkos

3. fejezet

-Mi? És... És hogy nem vetted észre?!
-Nem tudom! Azt mondták épp most hívták fel őket, és az első dolguk az volt, hogy értesítsenek.
Lily odarohant az ablakhoz. Bár a munkája hozzászoktatta már a gusztustalan helyzetekhez, a kinti látványtól felfordult a gyomra.
A lány levágott végtagjaival körberakták a törzsét. Legalább is valószínűleg, mert a szétszórt belső szervek között egy lábfej lógott ki. A hasfalán egy óriási lyuk tátongott. A vékonybele a nyaka köré volt tekerve. A szájába valami vörös volt tömve, az alak és méret alapján a szíve. Ha Lily gyengébb idegzetű lett volna, valószínűleg ott helyben elhányta volna magát. Arra, hogy milyen szaga lehetett a párnapos széttrancsírozott hullának, inkább nem is akart gondolni. Felesége reakcióját látva Mike is közelebb ment. Valószínűleg nem erre számított, mert amint kinézett, arca falfehér lett.
-Ezt... Biztos észre vettem volna.
-Elég nehéz ezt nem látni...
-De... Hogy került ide? Ki tette ide?
-Ugyanaz, aki miatt felállt, és kisétált a hullaházból!
-Kisétált?
-Igen! Tegnap! Nem emlékszel? Miatta estem el!
-Lily... Te mit láttál azon a felvételen?
-Azt, hogy éjfélkor kivágódik a fiók, kikel belőle a hulla, belenéz a kamerába, és miutál fekete lesz a kép azt suttogja, "Te következel".
-Az a kamera egy fekete ruhás férfit vett fel, amint elviszi a holttestet.
-De... De... Amikor kérdezted, hogy kisétált-e, a patológus azt mondta, hogy valami olyasmi...
-Lily... Ő sose mondott ilyet.
-De én... Emlékszem...
-Pár perce a szemszínedre is rosszul emlékeztél!
-Ez nem azt jelenti, hogy most nincs igazam!
-Ó, tényleg?
-Tudod mit? Inkább ne is menjünk vacsorázni!
-Egyet értek!
Lily a fürdőszobába rohant, mint a veszekedések után mindig. Egy forró zuhany mindig segített neki lenyugodni.
Ahogy a forró víz a bőréhez ért, megborzongott. Addig észre se vette mennyire fázott. Lehunyta a szemét és hagyta, hogy a meleg vízpára megtöltse a szoba levegőjét.
A tusfürdő virágillata a gyermekkorára emlékeztette.

-Amy?
-Igen, Lily?
-Te mi szeretnél lenni ha nagy leszel?
A szőke lány elgondolkodott.
-Nem tudom... Fodrász! Nem, modell! Nem, inkább divattervező! Igen! Divattervező. Te?
-Én orvos.
-Hú, és miért?
-Szeretnék embereknek segíteni.
-Ennyire tudod? De még csak 10 éves vagy. Lehet, hogy még változik az elképzelésed.
-Nem fog.

Lily keserédesen elmosolyodott. Felsóhajtott.
-Nem változott...
Épp a törülközőért nyúlt, amikor észrevett valami furcsát. Egy fekete folt volt a jobb alkarján. Nem is egy folt... Inkább valami szimbólum.
-Mi a...
Megpróbálta lemosni, de nem sikerült. Olyan volt, mintha bőrében lenne. Mintha belőle szivárgott volna ki. Gyorsan felöltözött, és közelebbről is megvizsgálta. Felkapott egy papírlapot
és lerajzolta.

Nem tudta, mit tudna vele csinálni, vagy hogy honnan jöhetne rá, mit jelent. Az internetben nem bízott, akármennyire is mondták, hogy az emberiség jövője. Talán egy könyvtárban próbálkozhatna, bár nem biztos, hogy találna használhatót. Mindenesetre egy próbát megér.

Az elkövetkezendő két nap viszonylag eseménytelenül telt. A patológusok nem tudtak semmi különösebb elváltozást megállapítani, azon különös tényeken kívül, hogy a lány testében semmi vér sem volt, és hogy nem kezdett el oszlani. Bár ez utóbbi nem volt túl különleges, hisz a csípős novemberi levegőn lassabban indult a bomlás.
Lily egy szemhunyásnyit sem aludt a szombatra virradó éjen. A karján lévő jel még csak el sem halványult, sőt. Fél hatkor nem bírta tovább, és felkelt. Főzött egy kávét és a kanapén foglalt helyet. Gondolataiból a negyed óra múlva érkező, igen csak álmos arcú Mike zökkentette ki. A nő felvonta a szemöldökét. A férjétől nem volt megszokott a hétvégi korán kelés.
-Hát te?
-Micsoda szeretetteljes fogadtatás.
-Bocsi, csak elég szokatlan ha ilyenkor felébredsz.
-Csak rémálmom volt.
-Szeretnél besz...
-Nem.
Néhány másodpercig kínos csend állt be.
-Meghaltál.
-Mi?
-Az álmomban. Eléggé megijedtem amikor nem voltál mellettem reggel, de aztán megéreztem a kávé illatát.
-Én... Sajnálom.
-Ne tedd. Csak... Áh én nem tudom! Nem vagyok jó a lelkizésben! Nem a te hibád.
-Mike... Szeretlek.
-Én is. Jobban, mint bármit. Csak... Vigyázz magadra!
A nő eleresztett egy félmosolyt.
-Nyugodj meg. Mindig vigyázok magamra.
Pár másodperccel később férj és feleség egy szenvedélyes csókban találkozott.

A szürke autó szinte teljesen beleolvadt az esős idő színeibe, ahogy Lily megállt a New York Public Library parkolójában. Egész héten erre várt, de most, a régi épület előtt állva kétségei támadtak. Nem tudta mit fog találni. Ha egyáltalán talál valamit. Mély lélegzetet vett. "Gyerünk Lilian, voltál már ennél rosszabb helyzetben." Kinyitotta az ajtót.
-Jó reggelt kívánok!
-Jó reggelt! Tudok valamiben segíteni?
-Nem, köszönöm. Csak nézelődni jöttem.
-Ó értem. Jó olvasást!
-Köszönöm.
Lily belépett a könyvek végtelen sorai közé, és keresésre indult. Nem tudta pontosan mit akar találni és hol, de kérdezősködni nem akart. Mindig maga próbálta megoldani a problémáit.
Már vagy egy órája keresgélt, amikor végre talált valami használhatót. "Ősi szimbólumok és jelentésük". Legalább száz évesnek tűnt, kopott, fekete borítóval és megsárgult oldalakkal. Már majdnem feladta, mikor végre megpillantotta. Méretre és színre is ugyan olyan volt. A nő izgatottan, kissé félve olvasta a magyarázatot.

"Shyrrah. Dél-amerikai szimbólum. Negatív kisugárzású. Egy törzs papjai ezen jellel látták el a tébolyodottakat. A felfestés után a sze..."

Lily becsapta a könyvet. Eleget látott. Most már teljesen biztos volt benne: kezdett megőrülni.
Épp a polcra akarta visszatenni, amikor meglátta, mi van a hátulján. Eléggé megviselte már az idő, de így is jól kivehető volt. Egy kép, ami egy nőt ábrázolt. Levágott végtagokkal, belső szervekkel körülrakva, szívvel a szájában. Pontosan úgy, ahogy a halott lány testét találták.
Legszívesebben összetépte volna. Elege volt már ebből az egész szimbólumosdiból. De le kellett nyugtatnia magát. Lehunyta a szemét, és vett néhány mély lélegzetet. De amikor kinyitotta, csak még nyugtalanabb lett. A borítón csupán DaVinci emberrajza volt látható. Lily keze elkezdett remegni.
Pánikszerű félelem lett úrrá rajta. Eddig csak egyetlen dologban bízott meg teljesen: a saját eszében. De most már önmagában is kételkedni kezdett. Eldobta a könyvet, és elfutott. Kifutott az épületből. El sem köszönt a könyvtárostól. Ruhái szinte egyből átáztak a szakadó esőben. A kabátját a kocsijában hagyta, de nem érdekelte. Az sem foglalkoztatta, hogy az autója ott maradt. Csak menekülni akart. Hova? Ő sem tudta. Csak minél messzebb legyen a könyvtől.
A jelenetet senki sem látta. Így azt sem, hogy az elhajított könyv a Shyrrah szimbólumnál nyílt ki.

"A felfestés után a személy általában néhány holdtölte múlván elhalálozik."

És a falakon kívül senki sem tapasztalta, ahogy a szavak elhalványultak, majd eltűntek. Pontosabban mégis. De nem valaki, csak valami.