a fiú a buszról

~ 3 ~

Amint megpillantottam az ismerős házat, elkezdtem a zsebemben kotorászni, a kulcsom után. Lassan belehelyeztem a kapu zárjába, majd egy kattanás adta tudtomra, hogy megadta magát.

A bejárati ajtóval, még szerencsétlenkedtem egy sort, majd miután az is kinyílt, felcaplattam a szobámba, ledobtam a táskámat a sarokba, és szétterültem az ágyon.
Soha sem éreztem magam ilyen kiszolgáltatottnak. Senki sincs itthon, akivel megbeszélhetném a dolgokat. A franciágyam, a skarlátvörös szoba közepén állt. Hófehér lepedő volt ráhúzva, a párnák vörös-fehér csíkosak voltak. Közvetlenül az ajtó mellett, jobb kézre egy kis szekrény állt, rajta a fontosabb dolgaimmal, majd egy nagy tükör állvány. A komóddal szemben egy nagy kétszárnyú ablak terpeszkedett, és egy üvegajtó arra az esetre, ha egy kicsit ki szeretnék menni levegőzni, az erkélyre. Az ajtótól balra az írósztalom adott otthont a tankönyveimnek és egyéb unalmas dolgoknak. A fapadlón vérvörös szőnyegek pihentek, ezzel kontrasztban állva, a fehér gardróbommal, és a szoba közepén elhelyezkedő kis kör alakú asztallal. Lassan feltápászkodtam, nekiálltam megírni a leckét, elvégeztem az esti teendőimet, majd a megnyugvást megtestesítő ágyamba zuhantam.

Az álom, fekete kaszása lassan hozzám is elért, s ezzel arra kényszerítve, hogy végre felmondjak a gondoljodásból. Lassan, csendesen elaludtam...

A szemeim lassan kinyíltak, és a plafont pillantották meg. Egy pár másodpercig el gondolkodtam, hogy hol lehetek, de miután meghallottam a telefonom ébresztőjét, minden beugrott.

Busz. Fiú. Asztma. Ájulás. Leo. Rák.

Egy ablakon beszűrődő fénypászma beborította az egész szobát, az újrakezdés fényével, egyenesen a szemeimbe. Hát jó, ha már a szívem összetört, vedd el a látásomat is, hadd ne lássam a buszos idegent.

Tényleg, ma van apu névnapja, majd írok is neki egy sms-t. Egy gyors mozdulattal felugrottam, kinyújtózkodtam, majd elsasszéztam a fürdőszobáig. Különös vidámság, mámorító szele, lengte be az egész házat. Lehet, hogy a tél hamar felmondott, és helyét a tavasz kapta meg. Igaz, minden úton-útszélen legalább egy-egy hófolt vakította az embereket. Néhány kertben még hóembert is láttam, igaz az tegnap volt. Boldogan készülődtem, s a hirtelenjében bekapcsolt rádióban üvöltő zenét dúdolgattam. Amint elkészültem, elvettem a konyhapultról egy pirospozsgás almát, majd a hátamra kaptam a tegnap előkészített táskámat. Pontosan 5 óra 50 perckor léptem ki a ház kapuján, s egyenesen a buszmegálló felé tartott az utam, nehogy lekéssem a buszom.
A sofőr unott képpel behajtott a nagy kék "P" betűvel jelölt aszfaltfelüleltre. Legelöl szálltam fel, s amint a bérletem mutattam a vezetőnek, véletlen' megpillantottam a névtábláját. "Samuel Jackson".
-Boldog névnapot!-köszöntöttem levakarhatatlan vigyorral az arcomon. -Nem emlékszem, hogy ismernélek de azért köszönöm!-gördült mosolyra a látszólag, csak cukormázas fánkon és egyéb gyorskajákon élő, negyvenes éveiben járó férfi. Mázli, hogy apát is Samnek hívják.

Gyorsan leültem a helyemre, és az ujjaimmal türelmetlenül dobolva, vártam a fiút. A busz ajtaja sípolt, nyilván azzal a szándékkal, hogy elinduljon.  A távolban megpillantottam egy szélsebesen közeledő alakot. Ő az. Sam kabinjához sprinteltem, azzal a céllal, hogy eltereljem a figyelmét.  Igaz, csak néhány percig sikerült eltárgyalnom vele, de remélem elég volt ennyi idő. Óvatosan a fiú helye felé pillantottam, ő ott ült, a szemét le sem véve rólam.

Ekkor megköszöntem Samnek, a nemtudom mit és elindultam a "helyem" felé. Amikor az ülőke felé értem, egy darab papír foglalta el a helyem. Ahogy jobban szemügyre vettem észrevettem rajta valamilyen írást.

A papírfecnin ez állt:
"7  S.L.S  01.01  12:13"

A szívem a torkomban tombolt, éreztem, hogy az arcomba vörös pír szökik. Lopva a fiú helye felé sandítottam, de legnagyobb meglepődöttségemre nem volt ott. Biztos a jármű végébe mehetett. Vajon mit rejthet a titkos üzenet? Remegő kezekkel, és reménnyel telve megfordítottam a kis lapot.