a fiú a buszról

~ 2 ~

Erősen megöleltem, a vállára hajtottam a fejem majd égzengető zokogásban törtem ki. Az egyre feltörekvő érzelmeim felett egyszerűen nem volt hatalmam. Gyengéden a karjaiba zárt, majd az ujjaival letörölte a könnyeim.

-Annyira hiányoztál.-vallottam be neki, majd megsimogattam a vállát.

-El sem tudom mondani hogy mennyire nem érdekel!- játszotta meg magát, majd röhögések közepette, visszaszólt: -Egyébként te is nekem-a megkönnyebbülés kisebb fajta hulláma söpört végig a fájó, emlékeimen, majd még nekem is muszáj volt visszaszólnom:
-Neked is, muszáj elrontanod az összes szép pillanatot.-forgattam meg a szemem, majd visszafeküdtem az ágyra.

-Ismersz!-felelte hanyagul a majd, kiment az ajtón. A barátnőm ravaszkás mosoly kíséretében leült az ágyam mellett lévő műanyag székre, majd egy hirtelen megszólalt.

-Mindent el kell mondanod!-parancsolta sugárzó arccal, majd megfogta a kezem, és folytatta.

-Ilyet, soha többé ne csinálj, a frászt hoztad rám! -hüledezett, majd végigmért.

-Rádférne egy kis stílusváltoztatás.-elmélkedett hangosan.

-És ez miért pont így félévkor jut eszedbe?- röhögtem el magam.

-Mondjuk.... mert siralmasan nézel ki, már nem azért, de ezt Leo is megmondja.

-Haha, gúnyolódj csak- nyújtottam ki rá a nyelvem.

-Merel! Gyere gyorsan ezt látnod kell!-vágódott ki az ajtó, majd Leo szőke haját pillantottam meg.

Lassan feltápászkodtam, majd a lábaimat gyengén a parkettára tettem. Igaz, cipőben voltam, de még így is éreztem azt a hideg beáramló levegőt, ami valószínűleg az ablak nyitvahagyásával áll összefüggésben.

Dideregtem, fáztam, talán a kelleténél jobban, de az az energia ami Leoból áradt, felfűtötte, a már megfagyni készülő testem.

Magamra kanyarintottam a menő bőrdzsekim, majd botladozva, Emma jobbján követtem Leot.

-Mivan? Elvitte a macska a nyelved?-röhögtem el magam, a saját poénomon, ami egyre gyakrabban előfordult.
Nos, ez vagy azért lehetséges, mert olyan jó vicceim vannak, hogy szóhoz sem tudnak jutni, nem hogy még röhögni, vagy be kell látnom, hogy nagyon szar poénjaim vannak. Ha lehet, én inkább az első mellett érvelek.

-Nem, eladtam, hogy ki tudjam fizetni a temetésed, ja és igen, köszönöm jól vagyok.-felelte cinikusan.

-Még élek, és megtiltom, hogy ilyeneken ábrándozz.-parancsoltam, majd méltóságteljesen eléálltam.

-Mit szeretnél mutatni? -kérdeztem a lehető legkönyörtelenebbül, de a végén már nem bírtam, és elnevettem magam.

-Bolond vagy!- "dicsért" meg. Tudniillik régebben -amikor még jóban voltunk- állandóan ilyen jelzőkkel csúfolt, hogy: őrült, dilis és társaik, de én inkább bóknak vettem őket.

-Megérkeztünk!- mutatott a szekrényére. Csak most vettem észre, hogy mennyit sétáltunk, és már teljesen jól vagyok.

-Egy üres fémdobozt akartál mutatni?- estem kétségbe, majd Emma, szomorúan megszólalt:

-Úgyis kiderülne!-felelte kedvesen, majd bátorítóan Leora nézett, akinek egy könnycsepp gördült le az arcán.

-Mi van?-tettem fel ezt az egyszerű kérdést, ami már a legelső perctől fogva, nyomta az oldalamat... Mit rejtegetnek előlem?

Leo szomorúan megfogta a kezeimet, majd halkan megszólalt:
-Ígérd meg, hogy nem fogsz haragudni!-mondta bizonytalanul.

-I...ígérem- feleltem kétségbeesetten.