~ 1 ~

654 37 4
                                    

Reggel, szokásomhoz híven, korán keltem. Sajnos, a szünetek olyanok, mint amikor a kocsiban ülsz és nézed, az elsuhanó tájat. Kipécézel magadnak egy fát, először még messze van, aztán egyre-egyre közeledik, majd távolodni kezd. Nos, vegyük azt, hogy a szünet a fa, s mint mindennek egyszer a karácsonynak is el kellett múlnia. Szenvedve, felöltöztem, majd az éhségtől, csillapodni nem akaró, gyomrom vettem kezelésbe.
Gyorsan fefaltam a tegnap megmaradt pizzát, majd csalódottan, vettem tudomásul, hogy a szüleim, már réges rég elindultak, munkába. Igaz, nem volt nagy családi házunk, de azért kicsinek sem volt mondható. Gyorsan felhörpintettem a kávémat, látván, hogy az óra már a reggel hat fele közelít, majd, mint akit ágyú lőtt ki, indultam a megálló felé. A busz késett néhány percet -szokásához híven- majd kénytelen voltam felszállni, a nagy zötykölődő, ellenségemre, ami majd lassan a kedvemc helyemmé avanzsált.

Unottan leültem, a busz elejétől számított harmadik ülőkére. Összesen vagy hárman lehettünk a "fedélzeten". Az első megállóig, nem volt semmi, unottan néztem a tájat, s néha dúdolgattam. A második megálló felé közelítve, egy fiút vettem észre, aki caplatva sietett a jármű felé, majd egyre lassulva megállt előtte, a busz elindult. A tenni akarástól való lelkiismeretem megszólalt, hirtelen felpattantam, és megnyomtam a leszállásjelző gombot, még mielőtt teljes sebességre kapcsolt volna. A busz megállt, s én gyorsan vissza ültem a helyemre.

A fiú megdöbbenve megkerülte a buszt, majd leült arra a helyre, ami pontosan tőlem északkeleti irányban helyezkedett el, három ülőkével arréb. Tökéletes kilátás, legalább ezért megérte. Hogy is olvastam abban az újságban? Ja, igen megvan.

Beletúrtam a hajamba, majd lesütöttem a szemem. Lopva fellestem, a fiú reakciója után kutatva, de amaz csak a méregdrága Iphone-ját nyomkodta, ügyet sem vetve rám.

Kösz, újság... Előbb valahogyan magamra kell vonnom a figyelmét. Lássuk csak, mik lapulnak az internet tarsolyában. Elővettem az ősrégi telóm, azzal az idióta kék tokkal, amit csak azért hordok, nehogy darabjaira hulljon a hátlapja. A felületén két nagy repedés éktelenkedett, ami állandóan felsebezte az ujjam, ezért általában csak hívásra használom. Lassan bepötyögtem a neten, hogy elcsábítási praktikák, majd megjelent a jól ismert kis kör, ami idegesítően forgott körbe-körbe, majd néhány órának tűnő perc után, jelezte, hogy nincs internetkapcsolat. Az idegeim az egekbe szöktek, próbáltam lassan lélegezni, de mindhiába, kezdtem kipirulni, a levegő nem akart a tüdőmbe jutni. Úgy utálom ezt! Gyorsan a táskám kis oldal zsebéből elővettem az inhalálót. Ahh, hülye asztma. Hihetetlen, hogy hogy fel tudnak húzni egyes dolgok, némelyekre pedig jobban reagálok, mint például más ilyen betegséggel szenvedők. A fiúnak feltűnt, hogy valami nincs rendben. Nos, ez vagy az idétlen sípoló hangnak tudható, amit én adok ki, vagy telepatikusan tudomására juttattam, hogy nézzen fel. És igen, igen megpróbáltam, tudom elég csapnivaló és szánalmas ötlet, de végső elkeseredésemben előrehoztam ezt az opciót. A fiú még továbbra is méregetett, de nem jött oda hozzám, majd egy hirtelen pillanatban, a zsebébe csúsztatta a telefonját, és felpattant.

Rögtön ott termett a buszajtónál, majd megnyomta a leszállógombot. Ennyit arról, hogy nekem segít. Mit is hittem. Várjunk csak, ez hanyadik megálló? Nekem a hetediknél le kellett volna szállnom, amit, pont most hagyunk el... Ó, jaj ne.

Gyorsan felkaptam a táskámat, majd odarohantam harmonika ajtóhoz, s vadul nyomkodni kezdtem a gombot. Ez nem fordulhat elő, még soha sem késtem el, s ezt most sem lesz másképp. A busz csak nem akart megállni, a sofőrhez mentem, hogy megállítsam, de már késő volt, a busz zötykölődve megállt, az ajtajai a lehető leglassabban nyíltak ki, majd jöttem én, aki a lehető leggyorsabban, rohanni kezdtem vissza, egy megállót, de persze elfelejtve a légzésúti betegségem. Esküszöm, ez a fiú csak bajt hoz a fejemre. Elegem van. Durcásan szedtem a lépteimet, karbafont kézzel, sétáltam az iskola nagy, tekintélyes épülete felé, majd csüggedten érzékeltem, hogy legalább már vagy öt perce becsengettek az első órára. A portás sem kímélt, egy fagyos pillantással a torkomra fagyasztotta a szót, úgy hogy még az élettől is elment a kedvem.

Unottan, és némi izgalommal lépkedtem a termünk felé, a folyosó vízhangzott a lépteim zajától, majd végül a terem elé értem, lassan felemeltem a csuklómat, kopogásra ösztökélve azt, majd éreztem, hogy a fejem előrebukik, a légzésem elakad, a tüdőmben lehet a baj, majd minden lassan tovaszállt. Olyan volt mintha víz alatt lennék...
Aztán, egy tompa puffanás, majd hirtelen minden elsötétült.

Arra eszméltem fel, hogy valaki a nevemen szólongat.
Lassan kinyitottam a szemem, de a hangokat csak halkan hallottam. A kis produkcióm, miszerint a pilláimat az ég felé szegeztem, egy kisebb fajta ujjongás váltott ki, az egyetlen "résztvevő " körében. A suli orvosi szobájában feküdtem, a kivizsgáló ágyon. A védőnő állandóan a karomat simogatta, ami kezdett már elég kellemetlenné válni. Ilyenkor mit is szoktak kérdezni? Mi történt, hogyan kerültem ide? Én ezekre tudtam a választ, ennek következtében rekedt hangon felszólaltam:
-Hazamehetek?-a védőnő egy megdöbbentő arckifejezés után, végül kinyögte, hogy ha jól érzem magam, csak tessék.
A lehető legóvatosabban felültem az ágyban, de abban a szent pillanatban olyan émelygés tört rám, hogy jobbnak láttam hanyat vágódni.

Kicsengettek.

Néhány másodpercig az iskola beleremegett a csengő tiszta hangjába, majd egy alak rontott be a szobába. Megerőltetve, magam újra kinyitottam a szemem, majd Emma bozontos haját pillantottam meg.

-Jól, vagy? Már nagyon aggódtam.-egy hosszas ölelésben részesített.
Láttam a szemén, hogy sírt.

-Nem kellett volna miattam sírnod- kezdtek nekem is folyni a könnyeim.

-Nyugi, az csak szappan, de ha jobban tetszik, igen, azért sírtam mert elájultál.

-Apropó, ki talált rám?-kockáztattam meg ezt a kérdést.

-Majd meglátod- felelte titokzatosan, majd intett az addig észrevétlenül álló alaknak, aki az ajtó mögé bújva várt arra a bizonyos jelre.

Az ajtóban, Leo állt. Már óvodás korom óta a legjobb barátom, egy iskolába jártunk, majd most a gimit is együtt kezdtük. Egyszer karácsonyi ajándékozáskor, az én nevemet húzta, és egy szerelmes levél formájában kifejtette, hogy már kiskora óta többet érez irántam, mint barátság. Ettől a naptól fogva, már nem voltunk annyira jóban, amit őszintén sajnálok. Nekem sohasem tetszett Leo, és amint szembesültem azzal, hogy mindvégig vakság fedte a kapcsolatunkat, rögtön visszavettem a hazugság kendőjét, és jó szorosan az igazságot látó, szemeimre kötöttem.

Nem akartam elhinni, így inkább elfelejtettem, de a szemem csak nem akart hozzászokni a sötétséghez, így inkább eldobtam a francba azt a bizonyos sálat, s inkább nem néztem rá Leora, csak akkor hogyha muszáj volt. Emiatt borzasztóan röstellem magam így utólag, belátom, hogy hibáztam, de ez már mit sem segít a helyzeten, egyszerűen elidegenedtünk egymástól, és azóta még az univerzális ragasztó sem tudott volna minket összeboronálni.

Sok átsírt estét, majd két év szótlanságot tudhattam magam mögött. Igaz, az iskolában szinte minden nap találkoztunk, de amikor kezdeményezni próbált egy beszélgetést, bunkón hátatfordítottam neki, majd elfutottam. Tudom, gyáva nyúl vagyok, s kéne egy őrült kalapos aki megmondja a pontos időt.

Óhh, ha tudtam volna, hogy ennyire egyszerű lenne, már rég legjobb barátok lennénk.

Megint.
De én nem, inkább kaméleont játszottam, az élet dzsungeljében, nem figyelve a finom legyekre, avagy a lehetőségekre, amiket sikeresen kihagytam...
Egy könnycsepp gördült le az arcomon, majd intettem neki, hogy jöjjön ide. Bicegve elindult felém...

a fiú a buszrólDonde viven las historias. Descúbrelo ahora