INTENTION♡

2x2

Az ismerős hang hallatán egyszerre önt el a remény és a félelem. Mi van ha csak képzelődöm és annak a férfinak az ablakban semmi köze sincs Dylanhez? Ahoz már túl sötét van hogy bármit is kivegyek az arcából.

-Heather, kérlek engedj be! Esik az eső! -kopogtat újra finoman az ablakon.

-Dylan?- ráncolom a homlokom, majd előre lépek. Pár másodpercig hezitálok, majd az ablakhoz sietek és kinyitom azt, majd a fiú belép mire csak még hevesebben kezd el verni a szívem. Lehajtja a kapucnit, majd felém fordul. Ahogy meglátom meggyötört arcát és ködös tekintetét, elképedek. De mielőtt bármit is mondhatnék, eltűnik majd felijedek.

-Nem! Az...az nem lehet!- motyogom magamban. Az órára pillantok ami pontosan hajnali 1 órát mutat. Felkapcsolom az éjjeli lámpámat ami nyomott fényével bevilágítja a szobát majd kikelek az ágyból. Felveszem a mamuszomat ami közvetlen az ajtó mellett van, majd lebattyogok a konyhába és iszom egy pohár vizet.

Az egész olyan valóságosnak tűnt! Az ablak kopogása még mindig viszhangzik a fejemben. Szinte kizárt hogy álom legyen! Különös érzés fog el. Egyfajta remény ami azt súgja, mi van ha Dylan életben van? Jó 3 hete ez az első álmom amit hozzá lehet kapcsolni. Biztos hogy jelent valamit!

Egy darabig gondolkozom majd visszamegyek a szobámba és leülök az ágyra. Kinézek az ablakon aminek hatására szinte szétrobban a fülem az esőcseppek kopogásától, ami feletébb szokatlan. Mikor pedig ezt megelégelem a polcomhoz lépek, a kezembe veszem az asztali tükrömet és teljes erőmből a földhöz vágom minek hatására teljesen szilánkosra törik egy hatalmas nagy csattanással társítva.

-Mi történt?- jelenik meg anya pár másodperc múltán az ajtóban. -Hogy-hogy nem alszol?

-Felébredtem. -mondom feldúltan.

-Újra álmodtál?

-Igen. De ez most más volt. -sütöm le a tekintetem.

-Elszeretnéd mesélni?

-Igen. -nézek rá, majd óvatosan becsukja a szobám ajtaját és visszaül mellém. -Dylan itt volt. -szöknek könnyek a szemembe, mire anya elcsodálkozik. -Kopogott az ablakon és én beengedtem, de ahogy megláttam az arcát, felébredtem.

-Értem. -sóhajt. -Egy ideig még álmodni fogsz vele és hiányozni fog. De nem szabad hagynod hogy ez felemésszen.Amíg álmodsz vele és érzed a jelenlétét az leginkább azt jelenti hogy még mindig van egyfajta kapcsolat köztetek.

-Tehát még él?- csillan fel a szemem.

-Valószínű. -mosolyog halványan.

-Akkor el kell onnan hoznunk!-pattanok fel.

-Az lehetetlen.

-Visszük magunkkal a rendőrséget!

-Kijátsszák őket. Tudod te hogy már mennyi bejelentés érkezett ellenük? Talán már nem is foglalkoznának vele. Túl ügyesek. -sóhajt.

-Anya, nekem meg kell mentenem őt!

-Nem tehetsz érte semmit!

-Nem unjátok még?- veszek nagy levegőt. -Mindenki csak azt vágja a fejemhez hogy nem tehetek érte semmit!- emelem fel a hangom. -Ahelyett hogy mondjuk segítenétek azon agyalni hogy mit tehetnénk érte! Vissza fogok menni és meg mentem!

-Biztos hogy nem engedlek vissza! Majdnem meghaltál! -Áll fel anya is.

-Ki miatt is?- nézek vádlóan a szemébe, mire csak lesüti a tekintetét.

-Nem tehetsz érte semmit, Heather. Fogadd el. -mondja zavartan miközben a padlót pásztázza.

-Megtalálom a módját hogy megmentsem. -szögezem le határozottan.

-Ne bízd el magad. -néz a szemembe majd amilyen gyorsan csak tud, kisétál a szobából.

Az incidens után feltakarítom az összetört tükör szilánkjait  majd visszafekszem az ágyba és kis idő múltán elnyom az álom.

Reggel meglepően energikusan kelek majd amilyen gyorsan csak tudok, elindulok az iskolába. A nagyjából 2 sarokra lévő zebránál megállok, ahogy rajtam kívűl még vagy 20 másik ember is és várom hogy a lámpa zöldre váltson. A szemben lévő embereket pásztázom. Van köztük öltönyös üzletember aki èpp a csúcskategóriás telefonjàn beszèl valakivel, rohanó anyuka aki a kisfiàt viszi iskolába, öreg nèni aki valószínűleg a kisboltba szeretne eljut ni és egy ugyanolyan gimis lány akárcsak én akinek a fülhallgatója segít kizárni a külvilágot. De az egyik pillanatban mintha egy emberrel több állna a zebra túloldalán. Egy fekete kapucnis, cirka 180cm-s fiú áll legelőre aki a földet pásztázza. Hirtelen ugyanaz az érzés fog el, mint éjjel miután Dylannel álmodtam. A fiú egy lassú mozdulattal felemeli a fejét és a szemembe néz. Ugyanazzal a ködös tekintettel találkozom akárcsak nagyjából 7 órával ezelőtt. De mielőtt meglepettségemben pisloghatnék egyet, egy busz hajt el előttem, majd Dylan eltűnik. A lámpa zöldre vált majd ahogy a mögöttem álló embertömeg, átszaladok az úttesten majd megállok.

Mi ez az egész? Miért próbál a képzeletem játszani velem? Úgy érzem hogy kezdek ebbe beleőrülni. A csontig hatoló bűntudat és reménytelenség mellé ha még hallucinációk is társulnak, nem hiszem hogy megtudom őrizni a józan eszem. Sóhajtok egy nagyot, majd folytatom az utamat. Nagyjából 10 perc elteltével be is érek az iskolába ahol akárcsak tegnap, ebédszünetben Ethan társul hozzám.

-Szia!- köszön feszengve.

-Szia Ethan!- erőltetek egy félmosolyt az arcomra.

-Beszélhetnénk?- ül le velem szembe.

-Hajrá!- sóhajtok.

-Ne haragudj hogy tegnap csak úgy letámadtalak. És hogy most is ezt teszem de egyszerűen nem megy ki a fejemből amit tegnap mondtál. -süti le a tekintetét.

-Mit?

-Hogy Dylan meghalt. -néz fájdalmasan a szemembe.

-Őszintén szólva...fogalmam sincs hogy mi történik vele.

-Ezt hogy érted? -ráncolja a homlokát.

-Na jó. -veszek nagy levegőt. -Mennyit tudsz arról a helyről?

-Nem sokat. Csak hogy rossz dolgokat tesznek az ott lévőkkel és hogy a rendőrség még csak le sem szarja a bejelentéseket. -a rendőrség... amiről anya is beszélt.

-Igen. Rossz dolgokat! Pontosan nem tudom hogy miket de Dylant lehet hogy meg fogják ölni. Eddig két barátunkkal már megtették és a szüleinkkel is meg akarták. -szöknek könnyek a szemembe.

-És itt ülsz ölbe tett kézzel, ahelyett hogy elmennél Dylanért?

-Ez nem ilyen egyszerű.

-El kell mennünk értük, Heather! -mondja buzdítóan.

-És ha nem lesznek ott?

-Akkor megkeressük őket!  Dylan a haverom volt, tehát nem hagyom hogy baja essen!

-Fogalmad sincs hogy mivel állsz szemben, Ethan. -harapom be alsó ajkam.

-Csak próbáljuk meg, kérlek!- halkul el.

-Mennyi igazolatlanod van?- szólalok fel pár másodpercet követően. Támadt egy ötletem.

-Nem tudom, nem sok. -von vállat.

-Akkor most lelépünk!- gyömöszölöm be a táskámba a szendvicsem, majd megragadom a karját és a hátsó kapu felé veszem az irányt.

-Hova megyünk?

-Autót szerelni!- vágom rá lelkesen.

-Szóval ez azt jelenti hogy...

-Megyünk Stone Ridge-be!- fejezem be a mondatot.