without colors - colorblind - yoonmin

[ˢᵉᶜᵒⁿᵈ]

'Hajdanán, egy megjátszott birodalomban élt egy királyfi. Úgy tartotta neki van a legszebb élete, hogy jobbat nem is kívánhatna. Mindenki imádta őt. Tényleg, mindenki. Ő irányított mindent, ő volt a fő kulcs egy kincsesládához; az alattvalók ezt tartották. Segítettek neki, a saját céljaik elérése érdekében. Mégpedig, hogy ők kinyitják azt a kincsesládát. Teltek az évek, az ifjú pedig kezdett beleunni a folytonos kedvességbe. Egyre többet viselkedett rapszódikusan szolgái előtt, egyre többször nézett ki a világra az ablakon keresztül. Mert a kedvességüknek egy feltétele volt; örökké velük marad, egy elzárt világban. Ennek érdekében voltak az ablakok mindig bezárva és alaposan bedeszkázva. Azonban egy nap a szolgák megtudtak valamit. A kulcs nem a királyfiben van. Hanem annak kincsében, magában a ládában.'

Verítékesen ébredt ifjúnk. Újabb olyan álom, amit egyáltalán nem ért, pedig szíve vágya lenne rájönni jelentésére.
  Tekintetét felvezeti a bedeszkázott, függönnyel ellátott ablakra. Talán már csak keret. Vajon mi lehet mögötte? Egyre nagyobb vágya lett volna kiszabadulni ezen rabságból. Vágyott a szabadságra szíve mélyén, vágyott arra, hogy ő is olyan legyen, mint kedvenc könyvszereplője. Barátokat akart. Bár sokáig azt sem értette mi ennek a barátkozás dolognak az értelme, idővel, minél többször látta különböző szövegkörnyezetekben, kezdett előtte kitisztulni a kép. A barátok mindenképp pozitív dolgok. Két ember közötti szoros kapcsolat; ez a barátság. Ahol a két fél őszinte, mindent megosztanak egymással. Ettől fogva úgy tartotta, hogy az ő barátai a szülei. Mert valóban, bármennyiszer is bántják őt, ők az egyetlen személyek az életében. És nem engedik, hogy legyen ott más is.
 
– Gyerek, ha nem jössz le, az lesz mint tegnap! - hangzott az alsó színtről jövő fenyegtő hatású, mély, érdes orgánum.
  A fiatal fiú fútásra kapcsolt, és lerobogott a recsegős, zajos lépcsőn. Mert valóban, már régóta félt attól az embertől, aki elüldözte előle az összes boldogságot és önfeledtséget. Az apjától. Az ominózus nap óta, szinte heti rendszerességgel történtek verések, és egyéb dolgok. Az anyját azóta egyszer sem látta, és valljuk be, hiányzik neki, de ezért nem tudta apját, csakis saját magát okolni. Hiszen naív volt. Tudat alatti gyűlöletét elnyomta a csodálat, ami apja felé irányult, hiszen ő mer ilyen szörnyű dolgokat tenni, mit sem félve a lehetséges következményektől.

– Gyere már, cseszd meg! - az idegességtől eltorzult hang mellett csapások hallattszottak. Az apjában rengeteg volt a düh, szerinte a fia a hibás az anyjával való szönyűséges kapcsolatáért is, és minden másért. Rendszeres ivások jellemezték, ez pedig mégjobban előhozta belőle az állatot.

– Igen, apám? - kérdezte Jiminie félve, hátha valamit megint rosszul tett.

– Ne hívj apádnak. Ha a gyerekem lennél, lenne valami hasznod! - szíve torkában dobogott olyan erővel, hogy azt hitte mentén kiszakad helyéről, hogy új életet kezdhessen. Gyomra liftezett, azt hitte ott helyben elsírja magát. – Kevés a pénz, nem tudok már magántanárt fizetni. Beírattalak, két nap múlva mész az iskolába, legalább annyi hasznod lesz, hogy nem leszel láb alatt, korcs. Előtte viszont pár dolgot tisztázunk...

Basszus, ne haragudjatok, hogy eeennyire régen jelentkeztem, és hogy ennyitt kellett várnotok egy ilyen semmilyen részre, de azért remélem tetszik.
Illetve, tényleg, ne haragudjatok, hogy a kommentekre és minden másra csak most jutott időm és kedvem válaszolni, de egy stabil hónapig mindenhonnan eltűntem, és csak messengeren lehetett elérni, de komolyan, igyekszem visszaszokni ide is.
Ha tetszett, kérlek, küldjetek valamilyen visszajelzést, rengeteget jelentenek.
Byee