without colors - colorblind - yoonmin

[ꜰɪʀsᴛ]

Egy ártatlan lélek, távol a külvilágtól, elzártan a napfénytől. Mondván; árt neki. Nem érti. Nem is akarja megérteni, hiszen éppen olyan jó sora van, aminél jobbat nem is kívánhatna. De a látszatot létrehozni könnyebb, mint megtartani. Szülei által gondosan felállított álcájuk ezennel kezd egyre többet láttatni a valóságból. Nem régóta van ez az egész így. Talán egy hete. Vagy hónapja. Már ő sem emlékszik. Az ősöknek nincs tudomásuk arról, hogy valójában ő is hall mindent. Egytől egyig hallja azokat a pejoratív szavakat, melyeket mind rá, mind egymásra szórnak,  nem éppen abban a beszédmodorban, mint azt eleve egy ember elvárna házastársként. De a fiú nem értette, hogy ez miért van. Miatta? Ő a hibás? Annak a gondolatát is kiverte a fejéből, hogy esetlegesen azon emberek hibája lenne, akik egész életében kesztyűs kézzel bántak vele, főleg az utóbbi időben. Bűntudatot érzett. És segíteni akart. Visszavágyta az együtt eltöltött perceket.
Az órák egyre csak teltek, az egymás hangosan való ócsárolása pedig nem akart csillapodni. Nem tudta, hogy mekkora malőr lenne abból, ha ő most kitenné a lábát az ő gondosan bezárt és sötétített szobájából.
A tenni akarás nagy úr, nehéz neki ellenállni.
Végül fogta magát, és a lehető leghalkabban nyitotta ki kulcsra zárt ajtaját. A hangok alapján a konyhában vannak. A fiú lefelé vette az irányt, kihagyva a recsegő-ropogó fokokat. Nem bizonyult ez az úgynevezett küldetés túlságosan nehéznek, ismerve az ő akrobatikusságát. Talán megérte az a magántanár, ki balettra tanította őt.
Leért a konyhaajtó elé. Urrá lett rajta egyfajta félelem, amit ő maga csak izgatottságnak, idegességnek tudott be.

Pedig a félelem valós volt, és igazán volt is oka rá.

Végső elhatározásként, kezét a kilincsre emelte, majd könnyedén, akadozva lenyomta azt.
Halkan kattant a nyitókar, a nyilászáró pedig könnyűszerrel nyílt ki. Pedig jobb lett volna ha csukva marad.

- Jiminie.. - apja vörösen izzó szempárjával állt haláltusában. Nem tudta, mitől lett ilyen ideges. Félt. Mindennél jobban, attól az embertől akit szülőpárja mellett szeret. - Nem éppen jókor jöttél- villantott ki egy vicsorításra hasonló vérfagyasztó félmosolyt. Fogsora egész szép volt, leszámíva a bennemaradt ebéd maradékokat . Talán ez egyetlen dolog, ami javíthatott volna egy kicsit az összképen, az a téglalap alakú szemüvege volt. De jelen esetben még nagyobbat dobott megjelenésén a törött üveglencsékkel ellátott keret.
Szegény Jiminie. Remegett. Mit akar tenni? Már éppen készült volna megkérdezni, hogy mi baj történt, ami miatt mindketten ilyen idegesek. Pontosabban inkább csak az apja. Anyja kezdeti feszültségét kezdte átvenni a rémület. Tudta, pontosan tudta, mit akar az apja tenni. De nem mozdult. Nem mert. Pedig megtehette volna. Óh, de még mennyire! És egy ártatlan lelket tartott volna tovább a boldogító tudatlanságban.
  Apja hatalmas, öblös léptekkel haladt a félelemtól remegő fiú felé.
- Na mivan, már meg sem szólalsz, szaros? - Jiminie próbált nyugodtnak tűnni és elnyomni magában a feltörni készülő sírását. - Válaszolj már, dagadt! - anyja elkezdett kifele rohanni. Mi a fene történik? Bármi történhet, csak az ne. - gondolta. És bár magának se merte bevallani, tudta ő mélyen magában, hogy mi is lesz most. Hogy megint megtörténik. - Tudod, anyádnak valami nem sikerült. - lihegett már a fülébe. - De te talán alkalmas lennél rá, kis kurva. - elkezdett rángatózni, pedig tudta hogy nem harcolhat a sors ellen.

- Mi bajod? Annak a tanárnak olyan könnyen odaadtad magad. Én miben vagyok más, dagadék?