Ízekben a szerelem. (BTS fanfiction)

3. rész

Igen... Így Történt az, hogy bejutottam a Gian Mario-ba...

...nyakamon a barátnőimmel.

4 éve gyakornokoskodom, arra várva, hogy szakács lehessek. Minden álmom, hogy a tészta ételeknél dolgozzak, hisz ez is anyára emlékeztet...

/Visszaemlékezés/

-Jajjj anya! Nem mehetünk be! Ezt a helyet nem nekünk találták ki, hanem dúsgazdagoknak!-próbáltam elrángatni a Gian Mario elől sikertelenül.

-Lányom... Legalább azt engedd meg édesanyádnak, hogy a legolcsóbb étellel is, de megünnepelhessük az érettségid!-nézett rám nagy, kérlelő, ég kék szemeivel. Szemeinek színe pont oly ritka volt, mint a tiszta és gyengéd, mégis erős lénye. Különleges... Elragadó... Káprázatos... Imádtam anyát.

-Én aztán be nem megyek ide! Mit fognak szólni ott? Hm? Amint átlépjük a küszöböt már kint is termünk!-kerestem érveket, majd elindultam haza, otthagyva anyámat az étterem előtt.

Ha aznap nem megyek el onnan, talán maradt volna egy szép emlékem anyáról és nyugodt szívvel lép át a túlvilágra...

/napjainkban/

-Soo Jung!-szólított meg Italio az egyetlen, szent olasz főnökük.-El kéne menned a piacra megrendelni a tojásokat! Ja, és a közeli boltba is néhány dologért.

Nagyon szeretem Italio urat. Tudja, hogy hány éve szenvedek itt a konyhában, ezért mostanában minden héten tervez nekem egy kis kiruccanást Szöul legnagyobb piacára Ji-ho-hoz.

-Igenis Főnök! Nagyon köszönöm!-hajoltam meg előtte, majd beléptem az öltözőbe...

...ami közös volt. Igeeeeen, közös. Nem vagyok annyira szégyenlős és nem érdekelnek a sörhasú szakácsok sem. Maximum Bo Mi-t. A kis szerelmes azonnal kiszemelt magának egy szakács fiút, aki annyira ronda, hogy ha a tükör meglátja, azonnal megsajnálja és széttörik, nehogy ő is szenvedjen a saját látványától. De ez még nem minden. A fiú, nevezzük nevén Toyun nem csak, hogy ocsmány, nem csak anyuci kicsi fiacskája, de olyan nyálas, hogy a belemet kihányom tőle. Bo Mi-val közös programjuk a hűtőhelyiségben való csókolózás. Meg talán más is... Bleeee!

Mikor kinyitottam a szekrényemet (amit teleraktam kaktuszok képeivel), egyszer csak megcsörrent a telefonom ami minden nap a szokásos nevet írja ki a kijelzőre:

APA

-Ó, szi...

-KIRÚGTAK?-vágott a szavamba a megszokott módon. Már négy éve, hogy ezt csinálja.

-MI? Dehogy! Miért rúgtak volna ki?-adtam meg a választ a nemrég feltett kérdésére.-Ha eddig négy év alatt nem rúgtak ki, mért pont ma fognának?

-Mit tudom én?!??!? Olyan Szerencsétlen, semmirekellő vagy! Csoda, hogy eddig nem bocsátottak el!-bántott meg újra az apám.

-Én is szeretlek...-sóhajtottam, majd bedobtam a készüléket a szekrény aljába. Apa... Olyan érzéketlen. Tudom, hogy szeret, hisz a lánya vagyok. De... Néha azért kimutathatná. Már vágyom a szeretetre... Hogy valaki végre szeressen. Bár tudom, hogy ez lehetetlen. Max egy aranyhal venne feleségül egy ilyen csúnyácska lányt mint én...

Ji-ho-hoz érve leültem egy kis sámlira, nehogy már én keressem őt. Majd megtalál, ha nagy bevételt akar a zsebében tartani.

Másfél óra múlva már álltam volna fel, mikor megláttam Ji-ho-t, ahogy lohol felém.

-Kisasszony! Várjon! Itt vagyok!-kiabált nekem a sunyi alak.

-Mégis mit képzel magáról? Itt hagyja az árut felügyelet nélkül, engem meg megvárakoztat? Attól még ,hogy rendszeres vásárló vagyok, nem leszek elnéző!-háborodtam fel.

-De hát én mindig megvárakoztatom.-érvelt, de itt már tele lett a pohár.

Mérgelődve pattantam fel a sámliról és indultam el a boltba, miközben a rendelést ordítottam a baromnak.

,,Miért vesznek körül ekkora idióták?"

Szöul egyik szupermarkete előtt állva néztem meg a listám utolsó pontjait, majd beléptem a nyüzsgő, bevásárló emberek zajával megtelt épületbe.

"•narancs"

-Narancs... Minek nekünk narancs? Aish! Egye fene! Biztos valami agyonkultúrált írta fel a lóvéját megvédve... Szerencsétlen! Majd megmutatom neki! NARANCSOT OLASZ ÉTTEREMBE! Ez is egy nagy ész!-ordibáltam teljesen kikelve magamból a zacskós levesek között toporzékolva.

-Kisasszony... Minden rendben...?-szólított meg egy idős néni. Hát pont nem kellett volna...

-Mégis mi köze hozzá nagyi???!!!???-hát amit csináltam... Az már ordításnak sem volt nevezhető.-Minden rendben? Ezt most komolyan kérdi? Tudom, hogy idős, de azért nem kell úgy tenni mintha hülye lenne! Ha-haa-hallott már olyat, hogy OLASZ ÉTTEREMBE NARANCSOT szállítanak?????!!!!??? Úgy őszintén. Hallott? Mert én még soha!-a néni csak állt, teljesen megsemmisülve, mikor a fejére pottyant egy ,,Maggie-Májgombóc leves" feliratú zacsi.

Ijedten nyújtottam a karom, hogy rám tudjon támaszkodni, hiszen láttam, hogy nagyon remeg. Nem kellett volna egy ártatlan személyen kitöltenem a dühöm... Nem is értem, hogy mehettem ilyen messzire. Az a legkevesebb, ha hazakísérem.

-A-a-asszonyom... Jól van? Áhh, hogy is kérdezhetek ilyet, hiszen minden tagja remeg. Sajnálom az előbb történteket.-kértem bocsánatot, miközben a lakásához vezető úton is támaszt nyújtottam neki bocsánatom "jeléül".

-Semmi gond.-nézett fel rám az idős apró mosollyal a arcán.-Megesik az ilyesmi. Emberek vagyunk, sokszor hibázunk. Viszont valaki kijavítja a hibáit. Te is ezt tetted. Köszönöm, hogy hazakísért kisasszony.-hajolt meg majd bement lakása ajtaján.

Meghajoltam én is, majd indultam volna vissza az étterembe amikor megszólított hátulról egy hang... Vagyis gondoltam nekem szólnak...

-Kisasszony! Várjon!-tipegett hozzám a néni.-Megtudhatnám a nevét?

-Lee Soo Jung vagyok.-Ön?

-Tegezz kérlek. Egyelőre nem árulom el a nevem.-kezdett titokzatossá válni.-Maradjunk annyiban, hogy Maggie-s néni.

-Örvendek a szerencsének... Maggie-s... néni..

-Viszont!-fogtunk kezet, miután jól kiröhögte a hülye képem.

Így kötöttem egy életre szóló barátságot egy tündéri hölggyel... : )

Aki akár édesanyám is lehetne.