Genie in the bottle

1. fejezet : Tabris

A nevem Tabris.  Szüleim, Sahaqiel és Armait első gyermekeként nőttem fel egy lámpásban, a dzsinelosztóban.
Ragyogó napsütéses kedd van. Vagyis gondolom, mert dzsintanoncként nem mehetek ki a lámpásból. Idebent, ebben a hatalmas palotában ami a lámpás belsejét képzi, mindig minden ugyanolyan.
Az egyhangú folyosókat róva meglátom a legjobb barátomat Samandrielt, akivel együtt nevelkedtünk kiskorunk óta. A lány, amint meglát nevetve ugrik a nyakamba és már kezdi is mesélni hogy mit hallott az apjától.
- Képzeld, tudod kit küldenek el ma? Abathart! Az a bolond udvaribolondnak sem lenne jó nemhogy dzsinnek! Apa szerintem megőrült - meséli izgatottan. - Én az öccsére szavaztam volna. Ő legalább tudja hol a helye - csóválta meg aranyszőke fejét, majd hirtelen felnéz rám. A tekintetében látom a szomorúságot. -  És...holnap engem is elküldenek.
Megállt bennem az ütő. Tudtam hogy Samandriel mindjárt sorra kerül, de igyekeztem minél mélyebbre temetni magamban a gondolatot hogy bezárják egyedül, barátok nélkül egy lámpásba, hogy ott élje le az életét, várva, hogy valaki megtalálja, kiszabadítja, és rabszolgává teszi három kívánság erejéig.  Samandriel, látva hogy a sírás szélén állok, szomorúan megölelt.
- Nem akarom hogy elmenj - néztem rá szomorúan. - Mihez fogok nélküled kezdeni ? Beszélj apáddal, maradj még kérlek! - könyörögtem egyetlen barátomnak. Az elszakadás gondolata elviselhetetlennek tűnt. De tudtam mit fog mondani. Amit mindig.
-Risi - szólított a becenevemen - tudod, ha a dzsintörvényekről van szó, apám kérlelhetetlen. Ugyanúgy vonatkoznak a szabályok rám, mint mindenki másra. El kell mennem.
Szomorúan bólintottam. Újra megölelt, majd elindultunk a nagyterembe reggelizni.
Ahogy beléptünk a hatalmas aranyajtón, minden szem felénk fordult. Sokan rámosolyogtak Samandrielre, mások aggodalmasan tekintettek rá. És persze voltak bőven olyanok is, akik irigykedve és megvetéssel vegyes féltékenységgel néztek rá. Olyanok, akik úgy gondolják, Samandriel azért lett osztályelső, mert az apja történetesen ennek a dzsinelosztónak a főnöke. Eleinte ez bántotta a barátnőmet, de egy idő után megtanulta, hogy akik igazán számítanak, azok elismerik és olyannak látják, amilyen.
Villámléptekben átvágtunk a vörös párnákon ülő dzsinek közt. Én jobbra elválltam barátnőmtől, aki balra indult. Megkerestem szüleimet, és leültem reggelizni. Taharial, a kishúgom aggodalmasan pillantott rám. Ő valahogy mindig észreveszi, ha baj van. Rámosolyogtam, jelezve, hogy ne aggódjon, majd hozzáláttam a reggelimhez. Evés közben néha rásandítottam a szüleimre, akik egymással sutyorogtak, közben néha rámnéztek. Máskor zavart volna hogy rólam beszélnek, de most csak Samandrielre tudtam gondolni. Hogy elmegy. Hogy lehet hogy többé nem látom.
A nap további részében igyekeztem minden percet kihasználni amit még eltölthettem vele. Bár a lámpásban a lehetőségeink korlátozottak, az összes olyan helyre elmentünk, ami valaha kedves volt Samandrielnek. Elmentünk a nagy trónterembe ( ahol még dzsintanoncokként azzal szórakoztunk, hogy a  nagy arany trónon ugráltunk), az öltöztetőbe ( ahol a legragyogóbb ékszerekkel és kendőkkel aggattuk tele magunkat), a legtöbb időt pedig a tudástárban töltöttük ( ahol sosem tanultunk, mikor kellett volna, hanem mindig felfedezőútra indultunk a félhomályban, vagy éppen a felügyelők elől bújkáltunk).
Legnagyobb bánatomra az idő nem lassult le a kedvemért. Az óra kegyetlenül elütötte a kilencet, és egy felügyelő ( más néven bukott dzsin) ránk szólt hogy  ideje mennünk. Gyorsan átvágtunk a könyvtáron, a folyosókon, és meg sem álltunk Samandriel szobájáig. Az ajtaja előtt megállva még legalább egy órát beszélgettünk mindenféle dologról.
-Tabris, mielőtt elfelejtem, ezt szeretném odaadni - matatott a zsebében, és kihúzott belőle két egyforma fadobozt. Mindkettőre rá volt festve ezüstöskék festékkel egy szimbólum. Rögtön felismertem Satarel mester jelét, aki dzsinemlékezet óta az egyik leghatalmasabb ékszerkészítő. Ha két dzsin örökre össze akarta kötni magát, teszem azt az szerelemben barátságban vagy testvériségben, biztosan Satarelhez ment ékszerért. Azt mondják olyan mágiával bír a fémfajta amivel dolgozik, ami nem engedi hogy tompuljon a szerelem, hogy elavuljon a barátság, hogy elfelejtődjön a testvériség. Éppen ezért nagyon megörültem Samandriel ajándékának. Elvettem a dobozt, de még nem nyitottam ki. Majd a szobámban. Samandriel mosolygott, átölelt, és a fülembe súgta :
-Sose felejts el Risi! Soha de soha!