Genie in the bottle

3. fejezet: Egyedül

Amint becsukódott az ajtó, a termet betöltötte a zsivaj.  Mindenki egymást lökdösve próbált minél hamarabb kijutni az ajtón. Innen onnan eljutott a fülemig pár olyan mondat hogy "Szegény lány, még olyan fiatal!" "Ha olyan kitartó mint az apja, biztosan remek mester lesz belőle!" vagy éppen "Őt fogom kérni szolgának, ha megbukik." Azonban ezen mondatoknak egyike sem jutott el az agyamig. Mert én csak álltam és bámultam azt az ajtót, amin az előbb lépett ki az egyetlen ember akiben meg tudtam bízni.  Az aki minden titkom őrzője volt. Nővérem helyett nővérem. Samandriel.
Nem tudom mennyi ideig ácsorogtam az ajtó előtt. Lehetett pár perc, egy óra, vagy akár egy egész nap is. Akkor sem enyhült az az érzés, hogy egyedül hagytak, hogy magamra hagytak, hogy innentől kezdve csak magamra számíthatok. Hogy mosstantól magányos harcos vagyok.
Fogalmam sincs végül hogy jutottam vissza a szobámba. Látván a szétgórt ágyam, rájöttem hogy még mindig reggel van, szóval előttem áll még az egész nap. Rávetettem magam a gyűrött takarók és párnák hegyére, remélve, pihenve gyorsabban telik majd az idő.
10 perc. Negyed óra. Fél óra. Mind duplaannyinak tűnik. Most értelmet nyert az a szólás miszerint "semmi nem halad lassabban, mint az idő, ha figyelik". Magam alá gyűrök egy párnát, hátha jobb lesz. De nem lett.
Na jó, ez így szánalmas. Csak egy embert ismerek, akivel jól el tudok lenni??
Hát a szomorú igazság az, hogy igen. Világéletemben kerültem a többi dzsinnt, aminek egy oka van. Mégpedig az, hogy kiskoromban rengeteg fájdalmat okozott nekem a többi gyerek. Senki nem akart velem barátkozni, mert valaki kitalálta, hogy a vörös hajú dzsinnek valójában gonosz démonok. És még csak tetőzte a dolgot a tény, hogy a szüleimre se számíthattam. Mikor elmondtam nekik, hogy folyamatosan bántanak a a többiek, apám rögtön arról kezdett tanakodni, hogy vajon ez mennyire lesz kihatással a többi szülővel való kapcsolatára, és ezáltal a hírneve vajon mennyit veszíthet. Anyám pedig csak ült, és nézett rá kissé idegesen, de nem szólt bele. Tudvalevő ugyanis hogyha a családban apám előtt bárki a hírnév rovására tesz valamit vagy szólal fel, azt ő keményen megtorolja. A jelenet szélén pedig én csak álltam, megsemmisülten, várva, hogy észrevegyék, mekkora bajban vagyok, de senki nem figyelt rám. A húgom akkor még nem született meg, így tényleg elveszve éreztem magam.  
Az emlékáradatomat azonban félbeszakította a hirtelen kinyílt ajtó. Belépett rajta anyám, akit rögtön követett Azael. Láthatóan feszült volt mindkettő, mint akik az imént vesztek össze. Anya mindig tökéletesen rendezett haja most félig kibomlottan omlott a vállára. Mindig nyugtalan barna szeme  most szikrákat szórva meredt Azaelre. Ez főleg azért volt furcsa mert ahogy emlékszem, anya még sosem veszekedett Azaellel.  Mindketten odasiettek az ágyamhoz, én pedig gyorsan felültem, érezve hogy komoly dolog miatt látogattak meg.
-Tabris, apád súlyos beteg. Elájult, és nem tér magához - szólalt meg anyám feldúltan. - Több órája feküdhetett a folyosón, mert teljesen kihűlt. Hihetetlen, hogy mikor észrevették, hogy eltűnt, nem kezdték el nyomban keresni...- itt vetett egy ideges pillantást Azaelre, aki még idegesebben állta azt.
Ez a hír sokkolt. Bár a kapcsolatom apámmal sosem volt épp felhőtlen, a gondolat mégis fájdalmas volt, hogy elveszítsem azt, aki felnevelt. Minél hamarabb oda akartam érni a Kórházi szárnyba, úgyhogy anya mellé álltam, aki az események súlyosságától kissé remegő kézzel, de csinált pár kör alakú mozdulatot, amitől lila lángok csaptak ki a kezéből. A lángokból pedig összeállt egy dzsinátjáró. Életemben egyszer vagy kétszer utaztam ilyennel, mert csak a levizsgázott dzsinnek tudnak átjárókat létrehozni. Gyorsan átléptünk rajta, (sosem fogok teljes nyugalomban átlépni a lángokon - mindig azt hiszem hogy bele fog kapni a bőrömbe) és a Kórházi szárnyba érkezvén gyorsan megkerestük a recepcióst, aki elmondta merre találjuk apámat. Végigfutottunk a folyosón, egészen a 27-es kórteremig. Azael kinyitotta nekünk az ajtót,amin belépve megláttam egy csapat tanácstalan orvosdzsinnt apám mozdulatlan testének társaságában.