¿Me amarías igual?

Ismeretlen ismerős

2.NAP °NAIA ROSSA°

Kellett egy kis idő, amíg erőt vettem magamon. Tettem pár kört a parkban, gondolkoztam.
Tudtam, hogy én láttam. Figyeltem a legtöbb apró részletre. Arra jutottam, hogy a rendőrségre kéne mennem.
Így történt az, hogy délre már a piros téglás épület előtt álltam.

Újra elkapott a félelem, de tudtam, hogy most bátornak kell lennem, ha már akkor nem voltam az.

Írtam anyának egy sms-t, hogy nemsokára hazamegyek, de az érkezőkre nem válaszoltam: bementem az üvegajtós épületbe. Nem zavart, hogy sokan megbámultak a ruhám, vagy a kinézetem miatt. Az információshoz léptem, aki papirokat rendezgetett.
- Elnézést... - szólítottam meg, mikor érkezésemre nem nézett fel a lapok közül, de mutatóujját felmutatva jelezte, hogy várjak egy kicsit, így gondoltam, tényleg fontos lehet. Két perc után köhintettem egyet, hátha végre rám figyel, de észre se vett, tovább firkált a vaskos tömbbe.
- Rohadt fontos dolgot szeretnék bejelenteni, és ha maga nem képes rám koncentrálni, akkor keresek mást. - ezúttal nem hagytam szó nélkül, és rádörrentem az ötvenes évében járó zsémbes nőre. Vékony, lakkozott kezei közül kiengedte a lapokat, és előrébb dőlt a székében.
- Mi a panasz? - kérdezte. - Közcsend háborítás? Lopás? Garázdaság? - kérdezte felsóhajtva.
- Gyilkosság. - bátran ejtettem ki a szót, és olyan hangosan, hogy az előtérben lévő emberek azonnal rámnéztek. Megfagyott a levegő, és a kérdő tekintetek övében ismét azt éreztem, hogy nem hisznek nekem.

Már egy irodában ültem, egy fekete bőrfotelben. Kényelmetlenül fészkelődtem rajta, miközben az egyik magasrendű rendőrt vártam. Rémisztő helység volt. Fehér falak, fekete bútorok, egyedül egy kislányról készült kép lógott a falon, ami valamennyi megnyugvást keltett bennem, bár én magam se tudom miért. Komor volt az egész épület, ami csak mégjobban összezavart.
- Szóval egy gyilkosság. - lépett be egy magas, őszülő férfi, kávéját szorongatva, majd az asztalhoz lépett. Felálltam, és kezet nyújtottam, majd bemutatkoztunk egymásnak. Hiába mondta el a nevét, egyszerűen nem tudtam rá figyelni, annyi szerencsém volt hogy az asztal elején egy nagy táblára ki volt írva a neve. Antony Jackson - őrmester
Miután helyet foglaltunk, megkért arra, hogy meséljek.
Úgyhogy elkezdtem...

- Szóval ha jól értem, akkor egy ilyen férfit látott. - mutatta felém a fantomképet az erre szakosodott úr. Mindent lerajzolt, amit említettem. Egy aprót bólintottam, majd ismét az őrmester felé fordultam.
- És látták magát? - kérdezte, egy pillanatra elgondolkoztam.
- Nem égett a villany, anya kocsija se állt a feljárón. Úgyhogy úgy gondolom nem. - ráztam meg a fejem.
- Akkor úgy gondolom tanúvédelmi nem szükséges, viszont kap maga mellé egy rendőrt, aki mindenben segít magának. Ha bármi eszébe jut, csak hívja fel. Tudja, azért kapja ő a ezt a feladatot, mivel nemsokára nyomozó lesz, úgyhogy nem árt neki az, ha része lesz a nyomozásnak. - felállt a székből, majd jelzett, hogy fáradjunk ki. Miután kiléptem a nyomasztó irodából, az aggódó anyám alakját pillantottam meg az egyik fotelben.
- Anyu... - kezdtem bele halkan, mire felpattant, és szorosan megölelt.
- Soha többet ne csinálj ilyet. Nem tudtam hol vagy. - suttogta megtörve, hajamat simogatva, mire én is halkan szipogni kezdtem.
- Ők hisznek nekem. - motyogtam.
- Anyira örülök, hogy minden rendben...
- De nincs minden rendben. Anya, egy ember meghalt előttem.
- Igen, a nagynénid, és hidd el, kigyógyulsz ebből. - ismét elkapott a sírás. Hisz a saját anyám még mindig nem hisz nekem!
Egy másodperc alatt eltaszítottam magamtól.
- Anya nem vagyok őrült! - ziláltam az idegességtől, majd mikor ismét felém nyúlt, ellöktem kezét. Talán nem kellett volna.
A földrepillantott, aztán megremegtek vállai.
- A kocsiban megvárlak. - suttogta, majd hátat fordítva kisietett, én pedig gyengén és megtörten néztem utána.
- Miss Rossa, hadd mutassak be magának valakit. - újra az őrmester hangja csengett fel mögöttem, mire megtöröltem szemeim, és vettem egy mély levegőt, majd megfordultam. - Ő itt Oliver Jenkins. - nem kellett sok, hogy felismerjem a srácot, aki reggel segített. Meglepett arcát látva tudtam, hogy ő is felismert. - Jó munkát, ha segítségre van szüksége, őt keresse! - azzal Antony eltűnt, és kettesben maradtam Vele az előtérben.