Haláltánc | ✓

[21] - huszonegyedik fejezet

 - Noah James Cambern

Iris úgy esett össze, mint egy rongybaba. Tekintete fennakadt, majd apró teste összezuhant, olyan hirtelen történt mind ez. Martyn köhentve felhörpintette az italát.

- Csak egyet pislogtam és a lány már a földön hever! Gyere, Drága Noah-m, segíts nekem!

Barna szemei előtt egy vékony rétegnyi homály derengett csupán. Az elfogyasztott whisky valahogy még mindig nem ütött be neki, apró termete ellenére vedelte magába az italt. Ujjaival végigsimított a szakállán, majd a halkan lélegző Iris arcát kezdte paskolgatni.

- Mondja, honnan tudta azt, hogy nem ebben a korban születtem?

Felnézett, ámbár mutató ujja még mindig a lány arcán csüngött. Megrázta a fejét, a szőkés fürtök pedig élénken szökdécseltek a fején, ugyan csak néhány merészkedett a homlokára a férfi, mégis bosszúsan tűrte el őket. Mintha zavarták volna ezek a aprócska hibái a világnak, mintha minden bánatát beletöltené abba a whiskys pohárba csak azért, hogy a gondolatai elinduljanak a szomorúság keserű felhőjét érezve.

Martyn Salmony. Egy fizikai betegséggel született meg. Agyilag ép volt, sőt tagadhatatlanul okosabb az emberiség nagyjánál. Szavai megfontoltak voltak, lépései, testtartása magabiztos, minden egyes tette átgondolt. Az elméletek csak úgy röpködtek az agyában. Martyn Salmony okos ember volt, ő nem foglalkozott olyan dolgokkal, hogy elfedje az érzelmeit, nem csiszolgatott magának átlátszó maszkokat, ő tudta jól, hogy egy ember csak akkor lehet jó színész, ha az érzelmeit nem rejti el. Csak akkor hitetheti el a világgal, hogy benne nincsen szomorúság, ha azt a megkínzott arcot mutatja az emberiség felé, ami ritka. Mert az emberek gyűlölik felfedni a gyengeségüket és azokat, akik mégis úgy döntenek, hogy nem bujkálnak, az emberek pontosan olyanná akarnak válni, és nem is sejtik, hogy talán bennük gyűlt fel a legtöbb szomorúság.

Martyn sóhajtott.

Iris megnyugodott arcára nézett, majd még egy erőteljesebb sóhajt megejtve meg sem próbált visszamászni a kanapéra, egyszerűen csípőjével a dohányzó asztalnak dőlt és felnézett mélybarna szemeivel.

- Nem tudom, Noah! Hogyan állítsak én valamit, amikor még magad sem vagy biztos abban, hogy tényleg egy másik korból szöktél át a mienkbe?

- Hogy érti, hogy nem vagyok biztos benne?

Agyam azonnal pörögni kezdett, de Martyn még időben belém fojtotta a gondolatokat.

- Ugyan ki hinne el egy olyan badarságot, hogy egy ifjú fiú, csak úgy egyik pillanatról a másikba átszökött a múltból a jelenbe? – Megkoccintotta az asztalt és kuncogva hozzáfűzve. – Más kérdés felvetni azt, hogy létezik-e a jelen?

- Kérem, uram ne beszéljen keresztbe. – Sóhajtottam hátra dőlve és szemeimmel fogva tartottam Iris megnyugodott arcát. Én is olyan békés akartam lenni, mint ő azokban a pillanatokban, mielőtt még halkan elkezdte volna nyitogatni a szemét.

Ártatlan tekintettel meredt pontosan a szemeimbe. Ajkai elváltak egymástól és egy halovány mosoly jelent meg rajtuk, mintha egy ősi trakta lett volna a szívem hirtelen megdobbant. Furcsa volt figyelnem a lányt, valahogy sosem figyeltem meg a vonásaiban rejlő izgalmakat.

Az arca annyit változott, valahogy nem annak a lánynak tűnt, akivel leges-legelőször találkoztam. Most a mosolyában már volt valami fáradtság, a tekintetében egy csipetnyi csüggedtség, a szempillái megrebbentek majd el is szállt a pillanat.

Elfordítottam a szemeimet. Tu is ébredezni kezdett, bár az ő mozdulataiban még inkább nem volt semmi energia. Semmi intenzitás.

Iris arcáról szertefoszlott az a pillanatnyi őszinte boldogság és ijedten ült föl, fejével pontosan csípőn vágva Martynt, aki csak szisszenve, de egy kis vigyorral az ajkai szegletében nézett le a lányra.