Haláltánc | ✓

[7] - hetedik fejezet

- Noah James Cambern

Riverdale Chicago egyik legszegényebb negyede volt. Minden elvetett sötét zugban bujkált valami félelmetes, ami rettegésben tartotta az ott élőket. Egyáltalán nem tűntek ki az utcákról a néger bandák, akik az övüket igazgatva csörtettek át az utakon, erős füves szagot hagyva maguk után.

A fekete Suzukival leparkoltam az aprócska ház előtt, amit még az árvaház intézett nekünk, először Jane költözött be, őt követtem én.

A lakásba beérve azonnal a poros kanapéra dobtam a kulcscsomómat. Nem foglalkoztam a kosszal, ami beborította az egész házat. Majd Jane gondoskodik róla.

Becsörtettem a szobámba és magam után becsukva az ajtót elterültem a sötét paplanokon. Ugyanaz az átlagos illat fogadott, mint mindig, egyszerű szürke falak és egy halványan pislákoló csillár. Különös alakú volt, talán egy keresztes pókhoz tudtam volna hasonlítani, az öt égő közül négy ki volt égve, tehát a szobát csupán egy gyéren világító körte juttatta fényhez. A csillár szárai között hosszú pókhálók nyúltak el egészen a falig.

A párnára hajtottam a fejemet, majd hallgattam a bukóra nyílt ablak mögül beszűrődő lüktető tücskök morajlását, messziről lehetett hallani néhány dörmögő autó motorját, de valahogy Riverdale ilyenkor misztikus csendbe borult.

A paplanom alatt ott hevert egy vékonyka matekfüzet benne megannyi csúnya betűvel feljegyzett gondolat. Az életemet adtam arra, hogy megtaláljam annak a módját, hogy visszajussak a régi életembe. Nem riasztott vissza a tudat, hogy mostanra már halott lennék. Csak jane-t akartam meg a mamát. Semmit többet.

A füzet első lapján ott hevert Britannia térképe. Még anno egy könyvtári atlaszból téptem ki, azóta ki voltam tiltva a GRB-ből. Végigsimítottam a megfakult képen, láttam magam előtt York zöldellő legelőit, ahol temérdek számban tenyésztették a juhokat. A friss záporok utáni édes illatot. Éreztem az ujjaim alatt a zsíros, vastag szálú fűszálakat, a folyók hűs cseppjeit, a szél süvítő ódáit. Mindent. Ám mikor felnyíltak a pilláim nem maradt más csak a szürke falak és pókhálós csillár.

Egy üres élet.

A hátamra fordultam. Ujjaimmal a füzet megtépázott gerincét piszkáltam és próbáltam az emlékeim mélyére hatolni. Milyen mágia képes valakit egyik időből a másikba repíteni? Egyáltalán miért pont engem száműztek?

Rengetegszer átrágtam magamat ezeken a kérdéseken. Talán valaki életét mentem majd meg? Talán valakinek az életére törtem volna a múltban? Mit kellett megakadályozni azzal, hogy ide küldtek át?

Mindenre egy álom volt a megoldás. Az a homályos derengés, ami megmaradt abból az éjszakából. 10 évesen aligha felfogtam annak a jelentőségét. Egy egyszerű rémálomnak tituláltam, ma már tudtam, hogy jelentést birtokolt. Csupán az évek megfosztottak annak emlékétől.

Egy név, egy kép.

Iris és a vörös nőszirmok gyors rothadása. A hosszú jelenetekből ennyi maradt meg. Egy rakás érthetetlen metafora.

De meg kell oldanod a rejtélyt!

...

Éjszaka hallottam, ahogy Jane megérkezett. Nem volt egyedül. Először azt hittem, hogy Danielt hozta fel magához, de a halk diskurálásból inkább Lisára terelődött a gyanúm. Végül az apró pisszenésnyi nevetés elárulta őket.