Haláltánc | ✓

[29] - huszonkilencedik fejezet

Figyelem! Csak annyit szerettem volna megemlíteni, hogy a fejezet végén lesz egy +18-as rész (ezt a mondatot már vagy ezerszer átírtam és sehogy sem hangzott jól :D) ennek figyelmébe olvasd el ezt a fejezetet!

- Noah James Cambern

Az ablakból néztem őket. Ujjaim az üvegre olvadtak. Látni a szőke fiú megtört tekintetét, millió érzés kavargott benne. Nem értette. Értette egyáltalán bárki azt, hogy Iris mit látott bennem? Miért hagyott el egy olyan fiút, aki mindent megtudott volna számára adni, bármilyen kívánságát.

De Iris engem csókolt meg alig pár perccel ezelőtt, az én ajkaimat kínozta.

Tu megállt mellettem, kinézett az ablakon.

- Azt hiszem Ming segíteni fog abban, hogy hogyan állítsuk meg a mágiát. – Ujjai a vállamat érintették. Már akkor tudtam, hogy valamit nem mondtak ki, amikor elhúzta azt az átkozott függönyt. Ahogy rám nézett, a szemeiben volt valami, ami csak engem érintett.

- Mit nem mondtatok el?

- Gyere velünk.

Átbotorkálva a tárgyakon, amik szétszóródva hevertek a piszkos szőnyegen. Fél szemmel Edgarra néztem. Nyugodtan szuszogott, mintha az előző percek meg sem történtek volna.

Felnéztem Lingre, aki már az erősen lila színű szobában ücsörgött. A kör alakú asztalon füzetek hevertek, a nő valamit sebesen írogatott, de mikor beléptünk felnézett. Szemeiben azonnal aggodalom gyúlt és ijedten nézett a nővérére, aki bezárta magunk mögött az ajtót. A szobára néma csend telepedett, a testvérek csupán néhány kósza pillantás alatt megbeszélték azt a valamit, amit talán néhány perc múlva feltárnak nekem.

Ling kihúzott egy széket és egy kedves mosolyt erőltetettet az ajkaira. Tu leheveredett a testvére mellé és mindketten fürkésző pillantásuk alá vetetettek. Szívem hevesen dübörgött, tudtam, hogy szét fog szaggatni a kín. De csak figyeltem őket, tenyeremet felhelyeztem az asztalra. Felkészítettem magamat az elkövetkező pillanatokra, ám pontosan tisztában voltam azzal, hogy a fájdalomra nem lehet felkészülni.

- Tudod Noah, te egy mágus vagy. – Ling nyugodt hangja azonnal megrekesztette a tárgyak halk zizegését. Minden elcsendesült. Csupán az ablak, ami ott csücsült az egyik fal sarkában, az öntötte magából a külvilági zajokat, de megérezve a nőt, azonnal el is csendesült.

Mágus.

A nő vékony ajkaira egy szende mosoly ült ki, míg tenyereit az asztalra fektette, Tu kinyújtotta felém a kezét és bal markomat megragadva ujjait az enyémre simította. Már remegett a térdem, tudtam, hogy érzik, de a tekintetük ezt a hűs ridegséget szállították a testembe. Varázslatos csend honolt a szobában, talán csak a lélegzetvételünk halk szuszogását lehetett hallani.

- A mágus nagy dolgokra hivatott. – Ling hangja tagolt volt. A nyelve lassan mozgott, mint egy beakadozó magnó. Újból bólintottam. – Amik néha számára a legfájdalmasabb dolgokat jelenti. Egyszer már átélted. Átrepültél egy évszázadot csak azért, hogy most itt lehess.

Bólintottam.

Tu lehunyt szemekkel simogatta a tenyeremet. Talán előre meg akarta nyugtatni a bennem tomboló kételyeket?

- Haláltánc igaz? Mágikus egy darab, nem igaz? Nem hiába láttad azt a tekintetet Noah. Ő küldött el ide, azért, hogy hatalmas dolgokat cselekedj. Hogy megszakíts valamit, ami már évezredek óta sújtja az emberiséget. – A halántékára simította az ujjait, majd motyorászva lenézett a jegyzeteire. Könnyek mardosták a tekintetét. Hangja megroggyant, ezért azonnal összeszorította az ajkait. – Az éjszaka gyermekei nem a most problémája, ők az emberiség problémája. A mágia. Ezt kell megállítanod. – Lehunyta a szemeit. – Megmutatta neked milyen érzés a szerelem. Megmutatta, hogy nem csak a mágia lehet hatalmas, hanem az emberi érzelmek is, Noah.