Vártam rád (Nagito Komaeda X Reader)

Csak egy álom volt...

"Sötét volt... Nem láttam semmit... Aztán egy kis idő múlva a távolban megjelent egy kisfiú. A látásom homályos volt, ezért nem láttam hogy néz ki. Meglátott, és elindult egyenesen felém. Ahogy közeledett már nagyjából láttam minden arc vonását, és felismertem. Aztán hirtelen megállt előttem. Láttam rajta, hogy sír, könnyes szemeiben megbánás csillogott... Odalépett közvetlenül elém és a nyakamba borult.
- Kérlek, bocsáss meg...!- suttogta elcsukló hangon. Érteztem ahogy forró könnyei a ruhámat áztatják. Nem éreztem haragot. Csak ismét magam mellett akaram őt tudni. Hirtelen könnyek lepték el a szemeimet, és magamhoz szorítottam. Így voltunk perceken keresztül, míg el nem tolt magától. Mélyen a szemembe nézett, de ekkor szemei már tele voltak reménnyel. A homlokomra nyomott egy puszit, és búcsúzásként ennyit mondott:
- Később találkozunk! Megígérem!!- mondta, majd megfordult és elsétált. Még nem akartam, hogy elmenjen. Nem akartam újra elveszíteni. Utána rohantam a nevét kiabálva, de nem hallgatott rám. Csak ment tovább egyenesen. Mikor már egészen közel értem hozzá, megfogtam a pólóját és visszahúztam, de amint a karjaimba zátram, eltűnt. Kétségbe esetten kiabáltam a nevét, de nem válaszolt senki. Újra elvesztettem..."

Verejtékezve ültem fel az ágyamban. Megint Nagitoval álmodtam. Utáltam, hogy mindig eszembe jutott, hogy mi történt vele... hogy meghalt... Egészen kicsi koromtól kezdve ő volt a legjobb barátom. Az egyetlen akire számíthattam jóban és rosszban is egyaránt. Még csak hat éves lehettem amikor először találkoztunk, de az a pillanat mindent megváltoztatott...

Visszaemlékezés

Egy felhőtelen nyári estén a csillagokat bámultam az erkélyemről. A Göncöl szekér pontosan felettem volt.
- Jöttél nekem szerencsét hozni? - viccelődtem. Amióta csak az eszemet tudom, mindig ezt a csillagképet kerestem az égbolton. Megnyugtatott hogyha láttam. A gondolkodásomat valaminek a nyílása szakította félbe. Körbe néztem. A mellettünk álló ház erkélyének ajtajában egy kisfiú kíváncsi buksija jelent meg. Kócos fehér haja össze-vissza állt, szürkés-zöld szemeivel engem figyelt.
- Szia! -köszöntem neki kedvesen.
- S-szia...! -köszönt vissza félénken.
- Te vagy az új szomszédom? -kérdeztem mosolyogva.
- N-nem... izé... v-vagyis igen! A szüleimmel költöztünk ide nemrég...
- Azt gondoltam. -kuncogtam- Az én szüleim tegnap mondták, hogy ide jöttetek. Egyébként hogy hívnak?
- Nagito Komaeda. -mosolygott.
- Az én nevem (V/N) (K/N), de nyugodtan szólíts csak (K/N)-channak! Örülök, hogy megismerhetlek!
- Részemről a szerencse! -mondta.
- Te is szereted nézni a csillagokat, Nagito-chan? -kérdeztem, és gyönyörködve fordítottam a fejem az irányukba.
- Igen, nagyon! -mondta lágyan mosolyogva- Olyan szépek, és fényesek! Akárcsak te! -tette hozzá kuncogva.
- Áh! Én a közelükbe sem érek... de köszönöm, hogy ezt mondod! Jól esik! -vigyorogtam boldogan- Hé, mit szólnál, ha holnap együtt játszanánk a parkban? Tudok egy nagyon jó helyet!
- Az jó lenne! -válaszolt lelkesen- Mit szólnál reggel tízhez?
- Az tökéletes! -mondtam vidáman.
- (V/N) (K/N)!! ESTE TIZENEGY VAN!! MÉGIS KIVEL BESZÉLGETSZ ILYENKOR?! -kiabált a földszintről Apa.
- Jesszus! -ijedtem meg- Bocsi, de mennem kell aludni! Apukám nagyon mérges, mert meghallotta, hogy beszélgetünk.
- Hallottam... -húzta be a nyakát.
- Jó éjszakát Nagito-chan!
- Szép álmokat... (K/N)-chan...

Visszaemlékezés vége

Amint ezek az események végigpörögtek a fejemben könnyek ezrei kezdtek el lefolyni az arcomon. Nem bírtam elviselni ezt a fojtogató érzést, amit az elvesztése váltott ki... pedig öt hosszú éve történt... Megpróbáltam nem az álmomra gondolni, letöröltem a könnyeimet, és ránéztem az órámra. Még csak fél hét volt ugyan, de gondoltam mivel ez lesz az első napom az új iskolámban inkább már előbb elkezdek készülődni. Most már úgyis fölösleges lenne vissza aludni. Kikászálódtam az ágyamból, és mint minden reggel, megint ránéztem az éjjeli szekrényemen lévő képre, amin a családom volt. Az új sulim nagyon messze van onnan ahol eddig laktam, ezért a szüleim vettek nekem egy kis lakást a sulihoz közel. Nagyon hiányoznak, és csak ritkán láthatom már őket, a bátyámmal együtt aki - valamilyen érthetetlen okból kifolyólag - még mindig a szüleimmel él. Nagy nehezen levettem a tekintetemet a képről, és elkezdtem készülődni. Megmosakodtam, felvettem az iskolai egyenruhámat, megfésültem (H/Sz) színű hajamat, megreggeliztem, és fogat mostam. Mikor már készültem kilépni az ajtón, valami eszembe jutott.
"- Ó, hát téged majdnem elfelejtettelek magammal vinni"- gondoltam szórakozottan, és felkaptam egy lóherés medállal ellátott nyakláncot az éjjeli szekrényemről. Ez a nyaklánc az egyetlen kézzel fogható emlékem Nagitotól. Ő adta nekem a nyolcadik  születésnapomra. Kinyitottam a medált, és rámosolyogtam a benne lévő kis képre, amin ő és én szerepeltünk, egymást átölelve. Gyorsan felraktam a nyakamba, kiléptem a lakásomból, és egy új élet felé vettem az irányt. Pontosabban... a Hope's Peak Akadémia felé...

(Mikan mode on) Nagyon, nagyon, nagyon sajnálom, hogy ilyen csapnivaló, és rövid lett az első rész, a többit majd megpróbálom hosszabbra írni, ígérem! (Mikan mode off) Remélem tetszett nektek, a véleményeiteket várom a kommentekben. Később találozunk, Srácok!

Szeretés: Anneonimus