Vártam rád (Nagito Komaeda X Reader)

Üdvözlünk a Hope's Peak-ben!

Mint ahogy azt már egyszer említettem, a lakásom nincs messze a Hope's Peak-tól. Körülbelül tíz perc séta. Mégis, amikor reggel az Akadémia felé vettem az irányt, úgy éreztem, mintha órákig tartott volna odaérnem. A lábam nehéz volt, a gyomrom összeszorult, és az elmém sem volt valami tiszta. Az út alatt ugyan hallgattam zenét, hogy megnyugodjak, de nem sokat ért. Nagyon izgultam, azonban más is zavart. Úgy gondoltam, hogy az osztálytársaim Ultimate-jai mellett az enyém el fog törpülni. Nagyon reméltem, hogy az új osztályomban nem fognak úgy bánni velem a "képességem" miatt, mint régen. Megborzongtam, és próbáltam elhessegetni ezeket a rossz emlékeket, kevés sikerrel. Miközben az eszem teljesen máshol járt, és nem figyeltem az orrom elé, véletlenül neki mentem valakinek, és azzal a lendülettel hátra is estem.
- J-Jesszusom... B-Bocsánat... -hebegtem. Amikor felpillantottam egy élénk rózsaszín szempárral találtam szembe magam.
- Semmi baj! -vigyorgott a srác, majd felsegített- Elkalandoztak a gondolataid?
- Igen, egy kissé... sajnos rettentően izgulok valami miatt...-motyogtam kínosan. Válaszul csak egy együttérző pillantást kaptam. Már éppen indultam volna tovább amikor...
- Merre mész?- szólalt meg hirtelen.
- Tovább egyenesen. -válaszoltam bizonytalanul.
- Akkor nem baj, ha veled megyek? Nekem is arra kell mennem, és az elég hülyén nézne ki ha ugyanarra mennénk külön... -magyarázta meg a kérdését a tarkóját vakarva.
- Nem, nem baj. -feleltem- Legalább lehet, hogy megfeledkezem a problémáimról egy kicsit.
- Na látod! -vidult fel- Egyébként hová tartasz?
- A Hope's Peak Akadémiába.
- Na akkor egészen a kapuig élvezheted a társaságomat. -mondta vigyorogva.
- Látom, te ennek nagyon örülsz...- forgattam a szememet mosolyogva.
- Hát még hogy! Hisz az is lehet, hogy te vagy az új lány! És az azért előny, ha az oszálytársaim előtt megismerhetem az újakat! -mostmár nem lehetett levakarni a fejéről a vigyort- Jut eszembe, még nem mutatkoztam be! A nevem Kazuichi Soda, az Ultimate Gépész! Téged hogy hívnak?
- Az én nevem (V/N) (K/N).
- Szép neved van! -mondta.
- Köszönöm! A tied sem csúnya! -mondtam kuncogva.
- Ezt bóknak veszem! -nevetett föl- Feltehetek még egy utolsó kérdést?
- Persze!
- Melyik osztályba fogsz járni?
- Hmmm... -gondolkodtam el- Azt hiszem a 77/B-be.
- Így legyen ötösöm a lottón! -kiáltott fel Kazuichi, és belebokszolt a levegőbe- Akkor lehet az enyém a megtiszteltetés, hogy bekísérjelek a tanterembe?
- Elfogadom az ajánlatodat! -mosolyogtam rá.

●●●●

Újdonsült barátom elkísért az osztálytermünkig, majd mikor beléptünk, letette kisméretű iskolatáskáját, és elviharzott. Bent nem voltak olyan sokan, pedig már egy pár perce becsöngettek. Kazuichi se jött vissza. Mivel nem akartam sok vizet zavarni leültem ahhoz a padhoz, amelyet a helyemnek véltem, bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, és egy random lejátszási listát hallgatva elkezdtem rajzolgatni. Egy kis idő elteltével valaki megkopogtatta a fejemet.
- Pillanat... -motyogtam, majd felnéztem, és egy kék szempár nézett vissza rám. A szempárt egy nagyon szép szőke lány birtokolta. Ránézésre olyan volt, mint egy hercegnő.
- Szia! -szólt hozzám kedvesen- Te vagy az új lány, ugye? A nevem Sonia Nevermind. Remélem jól kijövünk majd egymással! -mosolygott, és nyújtotta a kezét, hogy megrázzam. Kicsit vonakodva, de elfogadtam.
- Az én nevem (V/N) (K/N). -mondtam, majd elengedtem- Te nem Japánból származol, jól sejtem? -kérdeztem tőle a nevére utalva.
- Fején találtad a csavart! -kiáltott fel, mire felkuncogtam- Közép-Európából jöttem, egy Novoselic nevű királyságból. Én vagyok az ottani király egyetlen leánya, és örököse. Azért jelentkeztem ebbe az iskolába, hogy az itt tanultakat majd hasznosítani tudjam uralkodásom alatt. -mondta úgy, mintha bemagolta volna az egészet.
"- Mostmár legalább értem, hogy miért ilyen a kisugárzása."
- Akkor ezek szerint te vagy az Ultimate Hercegnő.
- Aha. -bólogatott lelkesen.
Ekkor hirtelen eszembe jutott valami.
- Nevermind-san?
- Jaj, ugyan, hagyjuk a formalitásokat! Szólíts csak Sonia-channak! -mosolygott kedvesen.
- O-Oké. Nem tudod véletlenül, hogy miért nincs itt az osztályfőnök? -kérdeztem zavarodottan. Erre a szőke csak kínosan nevetett.
- Hát, tudod... -kezdte-...az osztályfőnökünk kissé... ööö... -akadt meg a megfelelő szót keresve, de egy alacsony, szintén szőke kislány fejezte be helyette a mondatot.
- Az ofőnk egy részeg disznó, aki folyamatosan másnapos, ergo soha sem jön be az órákra, és nem is foglalkozik a SAJÁT osztályával. -mondta sok megvetéssel a hangjában.
- Mióta megy ez? -kérdeztem elszörnyedve.
- Már év eleje óta. -szállt be a beszélgetésbe egy vörös hajú, szeplős lány.
- Jesszus... -motyogtam-...és a többiek hol vannak?
- A többi gyökér keresett valami faszságot amivel elbaszhatja az időt.- ugatta egy srác a terem másik végéből.
- Kérlek bocsáss meg neki... -fogta a fejét a vörös- nem igazán társasági ember... Egyébként Mahiru Koizumi vagyok, az Ultimate Fotós, ő itt pedig Hiyoko Saionji. -mutatott a szőke kislányra.
- Én vagyok az Ultimate Néptáncos! -vigyorgott büszkén az előbb említett.
- Azta! -néztem rájuk elismerően.
- Tényleg, (K/N)-chan, neked mi az Ultimated?- kérdezte Sonia.
- A-az nem fontos... -motyogtam- ... nem nagy szám, nem is értem, hogy miért vettek fel ide miatta. -mosolyogtam szomorkásan.
Ekkor Sonia olyat tett, amire igazán nem számítottam. Akkorát csapott törékeny, fehér kezeivel a padomra, hogy mindenki, aki a teremben volt, összerezzent tőle. Mélyen a szemembe nézett, majd így szólt:
- Ne becsüld alá magad, (K/N)-chan! Te igenis egy értékes ember vagy, úgy ahogy vagy! Lehet, hogy még nem ismerlek túl jól, de jó ember ismerőként állíthatom, hogy jó szíved van... és ez bőven elég! -mosolygott Sonia.
- Így van! -bólogatott Mahiru is - Szeretnénk, ha nem éreznéd rosszul magad ebben az osztályban, és hidd el, egy ilyen lányt, mint te, biztosan a többiek is kedvelni fognak! Csak legyél egy kicsit magabiztosabb és nyitottabb!
- Hogyha pedig valaki bánt téged, vagy azt mondja, hogy haszontalan vagy, annak majd jól ellátom a baját! - kacsintott Hiyoko.
- Lányok... -nyögtem, a könnyeimmel küszködve. Ők csak mosolyogtak.
- Álmodozó... -szólaltam meg félhangosan- Én vagyok az Ultimate Álmodozó.
Miután kimondtam ezeket a szavakat, a lányok elkerekedett szemekkel néztek rám. Mahiru szólásra nyitotta száját, de mielőtt megszólalhatott volna, valaki elhúzta a tanterem ajtaját, és belépett a terembe.

Ismét elnézést szeretnék kérni, azért amiért ilyen rövid részeket írok. Papíron ez sokkal többnek látszott ^^" Minden esetre köszi, ha elolvassátok, további szép napot kívánok mindenkinek!

Szeretés: Anneonimus