Hidegháború || HH trilógia I. ✅

[E L S Ő R É S Z]

 – Nancy, az isten áldjon már meg! – Kipattantak a szemeim Mikeila éles hangjára.

Ahogy láttam a nap sugarait áthatolni az erkélyajtómon keresztül, úgy tértem vissza a kínkeserves valóságba, ahol nagyon durván késésben vagyok, velem együtt pedig Mikeila is.

– Bassza meg – a hátamra fordultam, majd egy nagyon mély sóhajtás után vettem a fáradtságot, és felálltam az ágyból. Kettő lépést kellett volna megtennem az erkélyajtómig, de természetesen nem sikerült, mert beleakadt a lábam a takaróba, és pofára estem. Mikor kiálltam az erkélyre, megállapítottam, hogy hideg van, és amíg az egyik részem imádkozott azért, hogy ne kapjak tüdőgyulladást, addig a másik csak azt várta. – Kicsit elaludtam! Mehetsz, ha szeretnél!

– Mit szólnál, ha emberi sebességre váltanál, és az erkélyajtódban állás helyett esetleg öltöznél?

Mikeila ötlete tulajdonképpen nem is volt hülyeség, ezért úgy döntöttem, hogy megfogadom a tanácsát, és elkezdek készülődni.

Rengetegszer csináltunk már ilyet, általában kéthetente megtörténik velem az a rejtély, hogy álmomban lenyomom az ébresztőórám, és rá egy órára Mikeila ébreszt a százhúsz decibeles hangerejével. Annyira képzett vagyok már ebben az egész késés szituációban, hogy a vesztesek nyugalmával mozgok – tehát olyan lassan, mint egy álmos csiga. Ebbe már Mikeila is beletörődött, mert mostanában meg sem jegyzi, hogy jó lenne, ha sietnék egy kicsit. Azért még bennem volt a remény, hogy esetleg az új töritanár nem találja majd meg időben a termet, és nem ír be későnek, vagy ilyenek, mert hát... hátha, de igazából már egy ideje elengedtem ezt az egész késés dolgot.

– Ember, komolyan mondom, ha lekésem miattad Christopher Burnst, kiszállítalak a kocsiból, és elütlek vele! – hadarta mérgesen Mikeila, miközben olyan sebességre kapcsolt, ami véleményem szerint már túllépett minden határt, de nem mertem szólni.

– Nyugi már, még van húsz perc az első órából – ahogy kimondtam ezt a mondatot, meg is lepődtem, hogy én nyugtatom Mikeilát, hogy ne aggódjon. Mintha felcserélődtek volna a szerepeink egy pillanatra.

A tízperces út lerövidült ötre. Igaz, hogy áthajtottunk két piros lámpán, és majdnem meghaltunk a kereszteződésben, de a lényeg, hogy elértünk a sulihoz. Rendesen kifulladtam Mikeila tempóját felvéve, konkrétan egy perc alatt felértünk a másodikra, ami azért nagy szó, mert általában a duplája kell ahhoz is, hogy kivánszorogjunk csak a parkolóból. Mikeila akkora lendületben volt, hogy azelőtt lenyomta a terem kilincsét, mielőtt szólhattam volna neki, hogy esetleg kopogjunk be, így szó szerint beestünk az ajtón, és mondjuk azt, hogy ott is maradtunk.

Mindketten tudtuk, hogy nagyjából mire kell számítanunk, mégis, amikor megláttunk a tábla felé fordulva egy olyan embert, aki simán beetethetné velem, hogy ő egy új osztálytársunk, teljesen lecövekeltem. Annyira magabiztosan, annyira stílusosan fogta a kezében lévő krétát, olyan tiszteletet parancsolt már a puszta megjelenése is, hogy a késés miatti szégyenem és félelmem egyszerre jött ki rajtam, és el akartam tűnni a föld színéről. Amikor Christopher Burns... akarom mondani Mr. Burns felénk fordult és kérdő tekintetével jelezte, hogy el kéne kezdenünk beszélni, mivel még azzal sincs tisztában, hogy kik vagyunk, köpni-nyelni nem tudtam. Nem jövök zavarba a tanároktól, nem szoktam elfordulni, ha rám néznek, és ha tudom, hogy ki kell állnom magamért, akkor akár vissza is szólok, de jelen esetben nem bírtam tartani a szemkontaktust. Íriszei olyan kéken világítottak, hogy már-már intimidáltak. Mivel Mikeila teljesen lefagyott, és úgy nézett ki, mint egy szobor, rám hárult a felelősség, hogy megszólaljak.

– I-izé, elnézést a késésért – dadogtam a cipőm orrát nézve, majd elindultam a jobb oldali padsor utolsó előtti padjához, és arra sem figyeltem, hogy Mikeila jön-e mögöttem.