A sötétség úgy ölelt körül, mint Austin karjai, mikor pár perccel ezelőtt felébredtem mellette. A sötétség ott volt mindenhol. Bent a szobában, a szórakozóhelyeken, bevásárlóközpontokban, a moziban, s még idekint is, pedig már közeledik a hajnal. A sötétség bennem van. Valami megmagyarázhatatlan, végtelen sötétség. Ahogy a szemem kissé hozzászokik az éjszakához, kirajzolódnak előttem a fák és a házak körvonalai, ám még mindig a cigarettám perzselő vége az egyetlen fényforrás. Már ha nevezhetem annak. Lassan kifújom a füstöt, és nézem, ahogy kanyarogva száll a macska-fekete égbolt felé, majd eggyé válik a sötétséggel. Hűvös szellő fúj, engem pedig kiráz a hideg, mikor halk nyikorgással megmozdul mellettem a hinta. Megpróbálom elképzelni magam, hogyan is festhetek. Vajon az emberek már tudják? Mit gondolnak rólam, amikor meglátnak? Bárhová megyek, ez a kérdés mindig eszembe jut. Hogy mit látnak? Egy lányt, akinek szinte már piros haja és halványzöld szeme erős kontrasztot alkot. Egy lányt, aki szeretné, hogy minél kevesebbet lássanak az igazi énjéből. Hogy mit gondolnak? Soha nem fogom megtudni. Ez vagyok én. Egy lány fekete körömlakkal és önbizalom nélkül. Egy, lány, aki még csak nem is ismeri önmagát. Egy lány a végtelen sötétjével és most már egy feledhetetlen titokkal. Ahogy a gondolataim elkalandoznak, úgy bukkannak fel a jól elrejtett képkockák valahonnan a felejtés mély gödréből, ahová a tudatalattim – na és persze az alkohol – száműzte őket. Legszívesebben szorosan lehunynám a szemeimet, hogy ne lássam a nővérem arcát, melyen egy pillanatig rémület fut át, majd érzéketlenül mered a végtelenbe, immár örökké. Ordítani lenne kedvem, hogy ne halljam az utolsó szavait és azt a dalt, ami a rádióban szólt, most pedig a fejemben visszhangzik. Mégse teszek semmit. A fájó emlékek lebénítanak, majd hirtelen józanítanak ki. Arcomat megcsapja a hideg szél, könnyek kezdik szúrni a szemem és végtelenül gyöngének érzem magam. Gyöngének és elhagyottnak. Ahogy a sós cseppek végigcsorognak átfagyott arcomon, a félelem kárörvendő szellemként talál rám újra és újra, hideg ujjaival átkulcsolva reszkető testemet. Most, hogy a nővérem is itt hagyott ebben az elcseszett világban, egy pillanatig teljesen összetörtnek és reményvesztettnek érzem magam. Csak egy pillanat, mégis olyan erővel söpör végig rajtam az érzés, hogy beleszédülök. Csak egy pillanat volt. Milyen érdekes, hogy minden tettünknek hatalmas következménye van, mégis minden a véletlenekről szól. Ha aznap reggel másik felsőt húzok, ha nem rontom el és kezdem újra a sminkemet, ha előző este nem pont azt a könyvet olvasom, vagy ha az utolsó pillanatban nem szaladok vissza a bőrdzsekimért, talán a nővérem még most is mellettem ülne. Sok-sok véletlen, ami irányítja az életemet. Ijesztő. Az is ugyanilyen véletlen volt, hogy a jelzőlámpa ép aznap nem működött, hogy az a kocsi belénk szaladt, és hogy a mentősök egy perccel később érkeztek, hogy megmenthessék őt. Fájdalom hasít belém, ahogy visszaemlékszem a gyönyörű nyugodt arcára, miközben végleg letakarják. Még a vállamon érzem a rendőrtiszt meleg tenyerét, és hallom a hangját, ahogy azt mondja, sajnálja. Hallom a saját, kétségbeesett kiáltásomat, mikor felfogom, ő is itt hagyott. Hallom a szirénák egyre halkuló hangját, aztán már nem hallok semmit. Visszatérek az emlékeimből és nem marad más csak a csend és az üresség. Na meg a rekedtesen nyikorgó hinta a bal oldalamon. Nem tudom, meddig ülök mozdulatlanul az elhagyatott játszótéren, talán csak percek múlnak el, talán órák, mikor hirtelen elkezd rezegni a mobilom. Hideg ujjaimmal előhalászom a zsebemből, majd megnyitom az üzenetet. Austin az. Azt kérdezi, hol vagyok, és minden rendben van-e. Átfagyott szívem törött szilánkjai egy pillanat alatt melegednek fel az egyszerű szavak láttán. Lassan indulok el, magam mögött hagyva az ég felé vágyakozó fákat, és az öreg hintát Tegnap este, mikor összetörve, könnyes arccal megjelentem Austin ajtaja előtt, nem kérdezett semmit, csak szorosan átölelt, és a fülembe súgta, hogy minden rendben lesz. Halvány mosoly jelenik meg az ajkaimon, ahogy lepörög előttem a tegnap este. Talán nem kellett volna engednem a csábításnak és elindulni az éjszakába, egy – számomra – ismeretlen szórakozóhely felé, de gyenge voltam. Vessetek meg érte, de csak felejteni akartam. Csak hogy egy kicsit könnyebb legyen. Ahogy a fürdőszobában álltam a tükör előtt, s próbáltam eltűntetni a sírás nyomait az arcomról, Austin a hátam mögé lépett, átölelte a derekamat és azt mondta, gyönyörű vagyok. Azt hiszem itt kezdődött minden. A pillanat, amikor mindketten szabadjára engedtük az érzéseinket. Kéz a kézben indultunk el, bőrének meleg érintése nyugtatóként hatott rám, szinte éreztem, ahogy próbálja átvenni a vállamon cipelt terhet, és szavak nélkül is tudtam, hogy számíthatok rá. Mikor először fonódott össze a testünk a táncparketten, már tudtam, innen nincs visszaút. Ahogy kellemes bizsergés futott végig a testemen érintései nyomán, tudtam, egy olyan hullámvasúton ülök, amely csak felfelé tart. Amikor egymást átölelve botladoztunk haza a kihalt utcákon, valami régi country-dalt énekelve, úgy éreztem, minden rendben van. Ez az éjszaka az érzelmekről szólt. Túl sokáig titkoltuk azt, ami végre a felszínre tört. Ezen az éjszakán két összetört lélek egymásra talált, összeforrt, és talán soha többé nem eresztik egymást. Minél közelebb értük Austin lakásához, a vágy annál inkább erősödött, s vette át a hatalmat felettem Az adrenalin a véremmel együtt száguldott az ereimben a gondolatra, hogy nemsokára egész közel érezhetem őt magamhoz. Égett a bőröm gyengéd érintései után, s feltüzelt a várakozás. Szinte futva tettük mag az utolsó pár métert, hogy minél hamarabb kizárhassuk a külvilágot, hogy csak mi legyünk és ez az egyre kerekebb, perzselő érzés köztünk. Amint becsukódott mögöttünk szobájának ajtaja, az idő szinte megállt, csak mi léteztünk. Hátam a kemény fának csapódott, Austin végigsimított a derekamon, én pedig átöleltem széles hátát, ezzel még közelebb vonva magamhoz. Testemen éreztem teste melegét, tekintete nem eresztette az enyémet, és minden egyes eltelt pillanat után egyre jobban kívántam őt. Még láttam megcsillanni a vágyat szemeiben, aztán már nem érzékeltem mást, csak ajkát az ajkamon. Csókja vad volt, szenvedélyes, éreztem benne a dühöt és a csalódást, mégis olyan édes és törődő volt, hogy szinte elolvadtam a karjaiban. Keze bejárta a testemet, minden egyes négyzetcentiméterét felfedezve, érintései nyomán felforrt a vérem és tudtam, ezentúl mindig őt akarom érezni. Csak egy pillanatra szakadt el tőle, amíg megszabadult pólójától, ezzel láthatóvá téve kidolgozott és tetoválásokkal borított felsőtestét. Rám villantotta féloldalas mosolyát, mielőtt ajkaink újra egymásra találtak. Óvatosan ráharapott alsó ajkamra, ami egy halk nyögést váltott ki belőlem. Belemosolygott a csókunkba, és egy egyszerű mozdulattal felemelt, én pedig dereka köré kulcsoltam a lábaimat. Beletúrtam amúgy is zilált hajába, s gyengéden meghúztam fürtjeit, miközben ő a fenekemre simította a kezét. Ezek után nem volt megállás. Ajkaink egyre többet és többet akarva falták egymást, érintéseink egyre követelőzőbbek lettek és ... talán még a gondolatra is elpirulnék, hogy miként végződött az esténk, ám valakinek nekiütközöm Lepetten nézek fel az előttem álló fiúra, de amikor meglátom kócos tincseit és jégkék szemét, mosoly kúszik arcomra.
- Austin?
- Mack. – suttogja, és érzem a megkönnyebbülést a hangjában. Szinte fel sem fogom, mi történik, mikor hirtelen magához ölel, olyan szorosan, mintha soha többé nem akarna elereszteni. Hozzábújok, beszippantom férfias illatát, tenyerem alatt érzem minden egyes szívdobbanását és megnyugvás drogként áramlik szét a testemben, ahogy ölelkezve állunk a sötét utcán. És akkor megértem. Felrémlik egy mondta, amit nőérem az ajtaja fölé írt, és amit sosem fogok elfelejteni.
Egy nap jön majd valaki, aki olyan erősen megölel, hogy az összes törött darabod újra egybeforr.
