Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Meg azt is, hogy idővel minden fájdalom elhalványodik. És mégis, hiába telt el már közel húsz év, ahogy idefelé jövet elsétáltam a régi fánkozó mellett, ugyanolyan élénken hasított belém az elkeseredés, mint aznap, amikor nem jöttél el. Azóta erős, független nővé váltam, és most mégis a régi, összetört kislánnyá változtam. Ez a fánkozó volt a törzshelyünk, a kedvencem. Minden hétfő és csütörtök délutánt itt töltöttünk. Megvártál az iskola előtt, kézenfogva átsétáltunk a városon, bármilyen is volt az idő, beszélgettünk és te meghívtál egy cukormázzal borított fánkra. Néha hétvégén is találkoztunk, tervezgettük a jövőt, kalandokat szőttünk. Élveztem az időt, amit veled tölthettem, annak ellenére, hogy apa nem igazán szeretett téged, sem azt, akivé melletted válni kezdtem. Mégis, én tiszta szívemből szerettelek. És aznap, amikor nem jöttél el, valami örökre összetört bennem. Elvesztettem mindazt a hitet és szeretetet, amit tőled kaptam, minden közös emlékre rátelepedett valami sötét és ragacsos. Ködbe vesztek a boldog percek, a nevetésed elhalványult és nem maradt bennem más, csak a gyűlölet. Elhagytál, és én gyűlöltelek érte. Gyűlöltem minden veled töltött percet, és azt, hogy már egy sem lehet többé. Gyűlöltem, hogy mennyire vágytam rá, hogy vissza gyere hozzám. És gyűlöltem magam azért, mert mindennek ellenére még mindig szerettelek. Meglepődtem, amikor észrevettem, hogy fánkossal szemben, az utca túloldalán még mindig egy apró virágbolt áll. Éreztem a friss rózsák illatát, és újra tizenéves lettem. Sokszor hoztál nekem virágot. Mindig másmilyet. Azt mondtad, az élet álmok nélkül olyan, mint a kert virágok nélkül, és hogy a lehetetlen álmokkal teli élet olyan, mint a művirágokkal teli kert. Mindent meg akartam jegyezni, amit mondtál nekem. Minden szál virágot lepréseltem és egy albumot készítettem belőlük. Minden virágszál mellé jutott egy tanács, egy terv, egy ígéret. Tele voltunk álmokkal, amelyek soha nem váltak valósággá. Megígérted, hogy elviszel Prágába. Hogy a tizennyolcadik születésnapomon megihatok egy egész üveg pezsgőt, és örökké együtt leszünk. Hogy egy hétvégén keresztül csak palacsintát eszünk majd és pizsamában sorozatot nézünk, beszélgettünk és senki nem választhat el minket. Azt mondtad, nem számít senki más, hogy össze van kötve a sorsunk és mindig mellettem leszel. Hogy számíthatok rád. Én pedig hittem neked. Hittem minden szavadnak, kincsként őrizgettem a szívemben. Így amikor rájöttem, hogy soha többé nem látlak, összetört a szívem. Te törted össze először a szívemet, mégis a te válladon akartam kisírni a fájdalmat. Aznap este, miután órákig vártam rád az utcán, a fánkos és a virágárus között lődörögve és arra várva, hátha felbukkansz, egyenként égettem el minden lapját az álmokból felépült albumnak. Nem maradt semmim, se te, se bármi, ami reménnyel töltötte volna meg a szívemet. Az idő pedig nem volt gyógyír a fájdalmamra. Ahogy visszagondolok rád, az együtt töltött időre, és a kínzó érzésre, amit a hiányod okozott és okoz még mindig, újra és újra megszakad a szívem. Érzem, ahogy a forró könnyek végigcsorognak az arcomon, hosszú idő után utat engedek az emlékeknek, a szívszorító érzésnek. Már nem gyűlöllek, megtanultam megbocsájtani, azonban a fájdalom nem múlt el. Szenvedés, hála és szeretet között őrlődőm még mindig, hosszú évek múltával is. Mindenre, amit ismerek a világból, és amiben hiszek, te tanítottál meg. Miattad váltam azzá, aki vagyok, és nemcsak azért, mert meséltél nekem, tanítottál az együtt töltött idő alatt, hanem mert magabiztossá és erőssé tettél. A legfontosabb, amit megtanultam, az volt, hogy hogyan tudok nélküled élni. Megtanultam elveszíteni a legfontosabb személyt az életemben, és megtanultam értékelni az időt. Megtanultam emlékezni és megtanultam felejteni. Megtanultam elfogadni és elengedni. Te tettél azzá az emberré, aki most vagyok, és remélem, ha még ismernél, büszke lennél rám. Bár a szívem még mindig meghasad egy kicsit, mikor rád gondolok, a szürke köd már felszállt az emlékeinkről, és ha lehunyom a szemem, látom magam előtt a szikrázó mosolyod. És most nekem húzódik szomorú mosolyra a szám. Letörlöm az arcomon legördülő könnyeket, veszek egy mély lélegzetet, és belépek a temető kapuján. Pár lépés, balra a második sír. Egyszerű márványtábla, rajta egyetlen szó. Anya.
Most én hoztam neked virágot.
