Tudjátok, az a tipikus nyár végi este volt. Ismerős ismeretlenekkel körülvéve ültem a rakparton, néztem a fények vibrálását a Duna hullámain. Piros műanyagpohárból olcsó bort ittunk, valahol a távolban zene szólt, a hangok elhaltak a csendes éjszakában. Vékony fátyolfelhők úsztak az égen, néha előtűntek a csillagok és csak a halványan pislákoló közvilágítás hozott fényt az esténkbe. Tekintetemet még mindig a vízre szegeztem, mikor elértek hozzám a hangok, egy lányé. Tegnap esti élményeit osztotta meg mindenkivel, aki csak egy kicsit is figyelt rá. Ha nem akartam volna, akkor is a fülembe kúsztak csodás éjszakájának részletei, és mielőtt belegondoltam volna, hogy mit teszek, hátrafordultam. A platinaszőke csaj egy csapat fiúnak részletezte a hatalmas bulit, néha-néha vörös ajkai közé emelve a poharat. Biztos voltam benne, hogy bárki szívesen újratöltené neki. Vágtam egy gyors grimaszt és vissza is fordultam volna megnyugtató hullámokhoz, ám tekintetem találkozott egy csokoládébarna szempárral. A fiú pár méterre ült tőlem egy padon, és engem nézett. A gyér fényben is kivehető volt a tökéletesen belőtt sérója, még nem láttam itt. Sötétkék, BUDAFCKNPEST feliratú pólót viselt, ami megmosolyogtatott. Megráztam a fejem, kortyoltam egyet az italomból, és szemeimet lehunyva dőltem hátra a fűben. Egy kis idő elteltével halk dobogást hallottam, majd valaki leült mellém. Közel, szinte éreztem a teste melegét. Egyik szemem óvatosan kinyitottam, s megpillantottam a srácot magam mellet. Engem figyelt. Lehunytam a szeme, és próbáltam kizárni a tényt a fejemből, hogy egy irtó helyes pasi ül mellettem. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire megszólalt.
- Reggelre kihűlt a helyed,/ belepte valami nyirkos és hideg,/ mint a hó azt a szürke foltot,/ amit az autók hagynak./ - mély hangja eltompított minden zajt, csak halk szavait hallottam. Kinyitottam a szemem és felültem. Már nem engem nézett. Tekintete a távolba meredt, arckifejezése komoly volt. Elmosolyodtam, ő pedig mintha tudta volna, újra megszólalt.
- Závada Péter. – és rám pillantott.
- Tudom. – mondtam, és újra a hullámoknak szenteltem figyelmemet. Szemem sarkából láttam, ahogy elmosolyodik, és azt hiszem ezzel elkezdődött valami.
- Miért vagy itt? – kérdezte.
- Itt mindenki otthon van. – körbepillantottam a társaságunkon. Egész nyáron együtt lógtunk, az emberek jöttek-mentek. Nem ismertük egymást igazán, de volt valami közös valamennyiünkben, és szórakoztunk.
- Szóval erre vágysz? Otthonra? – túl sokat kérdezett, és az a pimasz mosoly a szája sarkában arra engedett következtetni, hogy csak szórakozik rajtam. És mégis volt benne valami, ami őszinteségre késztetett. Vagy talán az alkohol volt a ludas, de végül válaszoltam.
- Nem tudom pontosan, mire vágyom.
- Vagy csak nem akarod bevallani. – súgta.
- Tessék? – kérdeztem vissza szinte reflexből, ő pedig elnevette magát.
- Nem mered bevallani magadnak, mire is vágysz igazán. – mondta most már teljes hangerővel, és hátravetette a fejét. Rám villantotta mosolyát, de nem azt a begyakorolt, szexis mosolyt, amit oly' sok emberen látni, nem, ez teljesen őszinte volt. Jól szórakozott. Felemeltem a poharamat, megittam az utolsó korty bort és a fiú felé fordultam.
- Arra vagy kíváncsi, hogy mire vágyom? Hidd el rég bevallottam magamnak. – látva azt az elégedett vigyort az arcán, nem fejezhettem be itt. – Ne gondolj hú de nagy dolgokra, Elfogadtam a valóságot, már csak arra vágyom, hogy úgy élhessek, ahogy én akarok, hogy ne ítéljenek el a döntéseim miatt, vagy, mert őszintén ki mondom, amit gondolok. És nehogy azt hidd, csak mert játszod itt a jófejt, mindent tudsz rólam. – igen, azt hiszem nem kellett volna annyit innom. Viszont ő csak ült mellettem, pár percig csendben dolgozta fel a hallottakat, végül megszólalt.
- Ez szép volt. – csak így, simán. Mintha meg se hallotta volna a sértésemet. Aztán, – Gyere, lépjünk le.
Elképedve néztem rá, végül elnevettem magam. A fiú felállt, várakozón nézett rám, én pedig rádöbbentem, hogy még a nevét sem tudom.
- Egyébként, - hallottam meg a hangját miközben feltápászkodtam – Valentin vagyok. – tuti olvas a gondolataimban.
- Maja. – mondtam, ő pedig elmosolyodott.
- Örülök a találkozásnak. – bólintottam, egyrészt beleegyezésül, másrészt mert még nem döntöttem el, hogy örülök-e annak, hogy megismertem ezt a srácot. Elindult a parton, én pedig követtem. Nem beszéltünk, és ahogy távolodtunk a többiektől, valami furcsa érzés ölelt körül. Mintha ismerném ezt a fiút. Néztem az arcát, amit csak a felhők mögül előbújó hold világított meg, és próbáltam rájönni, mit is csinálunk. Ahogy sétáltunk a parton, a távoli dallamok egyre hangosabbak lettek, míg végül felismertem a sorokat. „Ha tudnám hány szerelmet bír még el a rakpart, most a kavicsok közé vinnélek magammal." Hangosan felnevettem, mire a fiú felvont szemöldökkel felém fordult és énekelni kezdett.
- Ha tudnám hány kép fér még bele a nyárba... - elnevette magát, megfogta a kezem és magához húzott. Közel hajolt hozzám, leheletét éreztem a nyakamon.
- Táncoljunk. – suttogta
- Itt? –kérdeztem vissza értetlenül, mire elvigyorodott.
- Itt. – mondta egyszerűen. Átkarolta a derekamat, még közelebb vont magához, végül megmozdult. A dal, amire táncoltunk, csak a fejében létezett, de ő vezetett én pedig követtem. Ahogy a lágy estében forogtunk a csillagos ég alatt, az egész világ megfordult velem. Bennem. Ketten voltunk, szabadon, korlátok nélkül, és tudtam, egész nyáron erre az érzésre vártam. És ott volt. Akkor jött, amikor a legkevésbé számítottam rá. Átölelt engem, az egész világomat. Egy csapat fiatal sétált el mellettünk, mutogatva fordultak vissza felénk, nevettek. Elpirulva fordítottam el róluk a tekintetem, mire Valentin egy egyszerű mozdulattal, feléjük sem nézve felmutatta a középső ujját, ezzel elhallgattatva őket. Nevetve fúrtam a fejem a vállába, majd meghallottam rekedtes nevetését. Beleszippantottam a pólójába, az orromba kúszott jellegzetes illata. A fiúknak mindig jó illatuk van, állapítottam meg.
- Te most megszagoltál? – tolt el magától épp csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni, majd levágott egy aranyos grimaszt.
- Lehet. – vigyorogtam rá, mire mosolyogva megrázta a fejét, majd egy hirtelen mozdulattal a vállára kapott. Annyira meglepődtem, hogy még sikoltani sem volt időm, csak nevetve kapaszkodtam a fiú hátába. Megpörgetett a levegőben, majd felültetett a támfalra. Egyszerűen felugrott mellém, s nagy, csodálkozó szemekkel nézett rám, mint aki vár valamire. Kérdőn felvontam a szemöldököm, mire elmosolyodott, de tekintetét nem vette le rólam. Megnyugtató csend telepedett közénk, hallgattam a parthoz csapódó hullámos halk, egyenletes morajlását.
- És, mi a te történeted? – törtem meg az idilli pillanatot. Csodálkozva nézett rám, mire hozzátettem. – Az enyémet már tudjuk, otthont keresek. – hangomban jól érezhető volt az irónia, a gúny éles késként hasított az éjszakában, így megkönnyebbültem, mikor meghallottam fojtott nevetését.
- Nekem nincs történetem. – mondta, miután kiszórakozta magát rajtam. – Teljesen átlagos vagyok. – tárta szét a karját amolyan 'ez van' stílusban. Kételkedve néztem rá, ő pedig rám villantott egy féloldalas mosolyt.
- Egy fiú a nagyvárosban, egyedül, ráadásul szereti a költészetet. – bólogattam. A saját módszerével akartam szóra bírni őt. Az ajkába harapott, mielőtt megszólalt volna.
- A szüleim kiskoromban elváltak, most anyuval és a tíz éves öcsémmel élek. Befejeztem a középiskolát és várok valami jelre hogy hogyan tovább. – tett eleget a hangosan ki nem mondott kérésemnek.
- Most komolyon? Semmi rejtélyes múlt? Sehol egy sötét titok? Kinek dolgozol te, az FBI-nak? Hú, mindig is bírtam az egyenruhás pasikat. Meg a kémeket. – aztán elgondolkodtam. – Ugye nem vagy kém? Talán mégse lenne olyan jó, az én rejtélyes múltamra nézve. – vettem poénra az egészet, majd Valentinra néztem, aki mellettem fuldoklott a nevetéstől. Finoman szólva. Lemondóan megráztam a fejem, majd a csillagos eget kezdtem tanulmányozni.
- Így már nem is vagyok érdekes, mi? – bökött oldalba a fiú, mire hatalmas mosollyal az arcomon felé fordultam.
- Ezt egy szóval se mondtam. De – mutattam rá összeszűkült szemekkel -, rájövök én még a te titkodra. – jelentettem ki eltökélten, ám ezúttal még egy mosolyt sem kaptam válaszul. Komoly tekintettel fürkészte az arcom, és csak most tűnt fel, milyen közel is ülünk egymáshoz. Combunk összeért, nadrágon keresztül is éreztem a hőt, amit sugárzott, keze csupán pár centire volt az enyémtől, és ahogy belenéztem a mogyoróbarna szempárba, kellemes bizsergés futott végig rajtam. Eltűnt az előbb még oly' élénk, szórakozott hangulatom, helyette nyugalom áradt szét bennem. És még valami.
- Csillog a szemed. – suttogta a fiú, majd tekintetét el nem szakítva az enyémtől, közelebb csúszott hozzám. Öntudatlanul, mégis bíztatón rámosolyogtam, pedig arcomra simította a kezét, s közel hajolva összeérintette ajkainkat. Nem tett semmit, nyomott egy óvatos puszit a számra, majd elhúzódott. Zavartan lesütöttem a szemem és abban reménykedtem, hogy nem érzi, milyen hevesen ver a szívem. Végül felpillantottam rá, még mindig engem nézett. Rám mosolygott és a következő pillanatban már engem csókolt. Egyik kezével átölelte a derekamat, másikkal pedig kibontott hajamba túrt. Egy halk sóhaj tört fel a torkomból, amikor ujjaival végigsimított derekamon. Az ölébe húzott, én pedig beletúrva a hajába, összekócoltam tökéletes tincsit. Óvatosan megharaptam az alsó ajkát, éreztem, ahogy elmosolyodik, végül egy puszit nyomott a szám sarkába és mosolyogva a szemembe nézett.
- Összekócoltál. – mutatott széttúrt tincseire. Felnevettem. Hajam sátorként fonta körbe arcunkat, ennél közelebb nem is érezhettem volna magamhoz. Az ajkam bizsergett, ajka égető nyomokat hagyott rajtam, bennem. Egy fuvallat ért el hozzánk, megborzongtam a hűvös érintésről.
- Indulnom kell. – először nem értettem, hirtelen olyan hidegnek, távolinak hatott kijelentése. Majd oldalra fordította a fejét, én pedig tekintetemmel követtem mozdulatát. A távolban feltűnt egy villamos halvány fénye. Mosolyogva fordult vissza hozzám.
- Ne kérdezd. – fojtotta belém a szót, pedig már épp kiböktem volna, hogy vajon látom-e még. Mosollyal az arcomon hajoltam közelebb hozzá, nyomtam egy puszit édes ajkaira, majd nem túl kecses mozdulatokkal lekecmeregtem a földre. Tompa huppanás jelezte, hogy ő is földet ért, pár másodperccel később pedig összekulcsolta ujjainkat. Kisfiús mosoly játszadozott az ajkain, lehajolt hozzám és még egyszer megcsókolt. Búcsúzóul. Ajka ráérősen mozgott az enyémen, pedig mindketten tudtuk, már nincs sok időnk. A villamos lelassított, majd csikorogva megállt mellettünk. Valentin nyomott egy puszit a homlokomra, végül egy laza mozdulattal felugrott a járműre. Leült az ablak mellé, mosolyogva nézett le rám. Az óra 2:27-et mutatott, nemsokára indul. Még utoljára felnéztem rá, hatalmas vigyorral az arcomon integettem, míg nem a villamos magas mögött hagyta a megállót. Egy darabig néztem utána, majd elindultam a jól ismert partszakasz felé. A társaság szétszéledt, már csak elszórtan ücsörögtek a padokon. Én is leültem, néztem a hullámokat, és vártam a reggelt. Nem mentem haza, nem bújtam be a takaróm alá. Mikor Valentin leült mellém, már tudtam, ezen az estén nem megyek haza. Nem lett volna értelme. Miután anya elment, én a legtöbb időt egyedül töltöttem és festettem. Úgy éreztem ez az egyetlen dolog, ami összeköt vele. Apa a munkájába temetkezett. Mindenki másképp dolgozza fel a gyászt, a munka elterelte a figyelmét minden másról. Még rólam is. Korán reggel indult útnak, és csak késő éjjel ért haza, én már legtöbbször aludtam. Az ajtó melletti táblára írt üzenetek volt az egyetlen kapcsolat közöttünk. Aztán egyik délután, mikor hazaértem az iskolából, ott ült az asztalnál, kezében egy félig üres üveggel. Tekintete szomorú és átható volt, ami miatt repedezett szívem még jobban összefacsarodott. Elvesztette a munkáját, és ezután minden megváltozott. Egyre többet ivott egyre többször tűnt el órákra, fogalmam sem volt, merre járhat. Végül egyik este egy vörös nővel a karján lépett be a lakásba. Már vártam rá, vacsorát készítettem neki. Amikor megláttam őket kézenfogva, ahogy leültek a kanapéra, ahogy végigsimított a nő vidám arcán... Minél több partnerével futottam össze a lakás különböző pontjain, egyre inkább fakult bennem a kép, tűntek el a közös emlékek, és szűnt meg az otthon jelentése számomra. Már nem volt más, csak egy hely, ahol léteztem, egy hely, ahová valamikor valamiféle kapocs fűzött. Néztem az előttem fodrozódó hullámokat, és megpróbáltam elképzelni, milyen is lenne, ha haza mehetnék. Lecsukódó szemeim előtt azonban csak azt a csokoládébarna szempárt láttam, még az utolsó pillanatban is, mielőtt álomba merültem.
Sötét volt, nem gondoltam semmire. A szemeim csukva voltak, minden elveszett valahol útközben. Aztán meghallottam az első zajokat. A hullámok hangját. Először távolról, mint valami régi emlék, majd egész közelről, mintha bennem lenne, mintha benne lennék... és akkor felébredtem. Először csak kinyitottam a szemeimet, majd felültem. Valentin ott ült mellettem, és engem nézett. Csak ekkor tűnt fel, hogy be vagyok takarva. Hálásan néztem fel a fiúra és egy halvány mosoly jelent meg az arcomon.
- Szia. – suttogtam.
- Szia. – súgta vissza. – Nem tudtam otthon maradni. Bennem volt valami furcsa érzés, hogy te... - elharapta a mondatot, majd félrenézett. – Vissza kellett jönnöm.
Csend telepedett közénk, amit végül én törtem meg.
- Igazad volt. – mondtam halkan. – Otthonra vágyom. – rám pillantott, egy szomorú mosoly ült ki arcára. Közelebb csúsztam hozzá, ő pedig védelmezőn karolt át. Vállára hajtottam a fejem s néztem a felkelő nap sugarait, ahogy megvilágítják az ébredező várost. Egy halk sóhaj tört fel a fiúból, mikor összekulcsoltam ujjainkat, majd egy puszit nyomott a hajamba, hüvelykujjával a kézfejem simogatta. Jóleső borzongás futott végig rajtam érintései után. Biztonságban éreztem magam vele, és nem volt szükségem semmi másra. Orrával megbökte az arcomat, majd lehajolt hozzám, és összetapasztotta ajkainkat. Az érzés teljesen körülölelt, a pillangók felébredtek a gyomromban, és mielőtt teljesen magába szippantott volna a pillanat, eszembe ötlött egy gondoltat. Az otthon ott van ahol a szívem. És azt hiszem, ennél jobb helyen nem is lehetett volna.
