Nem tudnám megmondani pontosan, mikor kezdődött. Egymás után történtek az események, és csak azt vettem észre, hogy nyakig benne vagyok. Benned. Talán azon a tavaszi estén vette kezdetét, amikor először találkoztunk. Persze, előtte is tudtunk egymás létezéséről, de akkor valami megváltozott, aznap az egész valósággá vált. Attól kezdve nem voltunk idegenek, sokkal többé váltunk. Vagy nem sokkal később történt, abban a vízparti nyaralóban. Az éjszakába nyúló beszélgetések közben, mikor szinte alig láttuk egymás arcát. Egy hét, ami alatt közös poénjaink lettek, ugrattuk egymást. Egy hét, és te száz hülye becenevet adtál nekem. Részegen engem öleltél, s nem akartál elereszteni, velem osztottad meg a titkaidat, amire másnap reggel talán nem is emlékeztél, mikor kávét főztem neked. Az egyik langyos estén, mikor kiléptem az erkélyre, te már vártál rám. Jelentőségteljesen néztél, ahogy odasétáltam melléd, majd megszólaltál.
- Ma elveszíted a szüzességed! – nem értettem mit takarnak szavaid, te pedig tudtad ezt. Elmosolyodtál, és átnyújtottál egy félig elszívott cigarettát. A füst szétáramlott bennem, egyben nyugtatott meg és tüzelt fel. Lehet, hogy csak miattad. Elvigyorodtál, azzal az édes kisfiús mosollyal, nem hitted volna, hogy megmerem tenni. Az öledbe ültettél, nekem pedig felrémlettek Radnóti szavai: féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett. Véletlenül a karomhoz érintetted a cigid perzselő végét, de érintésed nyoma a testemen jobban égetett. Aznap éjjel a te pólódban aludtam el.
Talán még később kezdődött. Mikor a szobámban ülve merengtem ezeken az emlékeken. Az is lehet, hogy elég volt pár pillanat, amikor megláttuk egymást a városban. Voltak utcák, ahol tudatosan, vagy tudatlanul, de téged keresve haladtam át, remélve, hogy ott leszel. És ott voltál. Barátokkal, ismerősökkel körülvéve, de mindig észrevettél, és mosolyogva köszöntöttük egymást. Boltokban, a kávézóban, a vonatállomáson. Ó igen, a vonatállomás. Tisztán emlékszem arra az estére, pedig ha tehetném, elfelejtenék mindent a pillanat előtt, hogy megláttalak közeledni a szokásos társaságban. Egyedül ültem a vonatra várva, mikor megérkeztél. Hangosan nevetve haladt el mellettem a jól ismert csapat, és bár ismertük egymást, nem vettek észre. Te integettél, mikor megláttál, és én mosolyt varázsolva az arcomra visszaintegettem. Nem sokkal mellettem megálltatok, és én téged figyeltelek. Átsuhant rajtam a gondolat, vajon milyen lehet neked, ezek között az emberek között boldognak tettetni magad. Tettetni, hogy minden rendben van, és eljátszani egy szerepet, amit mindenki látni akar. De nem volt minden rendben. Ránéztem az arcodra, a mosolyra, melyet már elég jól ismertem, a mozdulataid, az arckifejezésed, mikor senki nem figyelt. Ismerős volt, de akkor, azon az estén nem tudtam miért. Kellett egy kis idő hogy rájöjjek, saját magamat látom benned.
Hangos robajjal érkezett meg a vonat, fénnyel borítva az éjszakát és ti vidám kiáltásokkal fogadtátok. Megvártam, míg az alkohollal átitatott, jókedvű társaságotok felszáll a vonatra. Nem akarlak bántani, én is spicces voltam aznap este. És egyedül akartam lenni. Ezt te is tudtad, és mégis, nem sokkal azután hogy helyet foglaltam egy üres kabinban, halk nyikorgással kinyílt az ajtó, majd valaki leült mellém. Te voltál. Nem szóltál egy szót sem, csak rám néztél és szomorúan elmosolyodtál. Némán ültünk, a barátságos csendbe burkolózva, mígnem elindult a vonat, kialudtak a fények, és csendesen, épp csak meghallottam, megkérdezted:
- Jól vagy?
- Igen. - feleltem. Hamar, talán túl hamar, de mindig is utáltam ezt a kérdést.
- Hazudsz. – mondtad én pedig rád mosolyogtam.
- Mindenki hazudik. – tudom, hogy emlékeztél és emlékszel erre a mondatra, hiszen igazi szállóigévé vált. Egy újabb kapocs volt. Közted és köztem. Nem néztél rám, tekinteted az ajtóra tapadt. Újabb csend állt be közénk és bár nem vágytam a társaságra, jó érzéssel töltött el hogy, mellettem vagy.
Gondolataim visszarepítettek egy korábbi estéhez, akkor is egymás mellett ültünk. Szép kis társaság gyűlt össze az asztalnál, körülöttünk fesztivált idéző hangulat lebegett. Hangos volt a zene, valamin nevettünk, a lábad a lábamhoz ért, és ahogy közelebb hajoltál, éreztem az illatod...
- Mégsem veszik észre. – jegyezted meg, én pedig a gondolataimból kizökkenve visszatértem az emlékből.
- Én észrevettem. – felkaptad a fejed, és abban a pillanatban annyi mindent ki tudtam olvasni a tekintetedből: zavart, dühöt, sebezhetőséget, szeretetet. Sosem néztél rám ilyen nyíltan ezelőtt. Majd elfordítottad a fejed és elmosolyodtál. Nem mondtál semmit, csak gyengéden összekulcsoltad ujjainkat. Te már akkor tudtad. Tudtad, mégsem árultad el nekem hogy az a sok kapocs közöttünk nem lehet véletlen. Fizikai értelemben véve nem történt közöttünk semmi – pár ártatlan érintésen kívül – mégis olyan mélyen érintettél meg, mint senki más.
Azt nem tudom, mikor kezdődött ez az egész, de abban biztos vagyok, hogy most ér véget. Egy vonaton ülök, most az ellenkező irányba tart, egyre távolodok tőled. De már mindent értek.
Te vagy a nap, én pedig a hold. Nem tudunk létezni egymás nélkül, de sosem fogjuk elérni egymást.
