Cím in progress (magyar)

Bevezető

"She was a girl, who knew how to be happy even when she sad"

Már ötödik éve tanulok a St. Claire Gimnáziumban, azaz holnap kezdődik az utolsó évem. A legtöbb diák már várja a végzős évet, mert szalagavató, ballagás, érettségi, azonban ez rám nem vonatkozik. Én leginkább már túl szeretnék lenni az egész középiskolán és tiszta lappal elkezdeni az egyetemet. Amint visszamegyek az iskolába újra azon fogok feszengeni, hogy mindenkinek megfeleljek, úgy talán nem én leszek az osztály fekete báránya, akit kiközösítenek, kárörvendenek rajta és a többi ilyesmi dolog, gondolom tudod mivel jár a 'másság', valószínűleg találkoztál már hasonló esettel.. és nem, nem a nemi identitásomra való tekintettel vagyok más, mint a korombeliek, kik divatnak tartják ezt. Egyszerűen csak nem sikerül és nem is sikerült beilleszkednem az osztályba még négy év elteltével sem. Sokan nem tudják ezt elfogadni, így rengetegszer van még most is, hogy különböző téves pletykák terjengenek rólam, amik miatt lenéznek, de igazából nem is érdekel. Néha van, hogy a dolgokat el kell tudni engedni, nem foglalkozni velük, még akkor is, hogyha nehéz. De hát ilyen az élet, mindenki számára valamilyen szempontból nehéz. Nincs olyan, hogy minden tökéletes, hogy minden boldog. Sajnos.

Egyébként a nevem Cornelia Speck, New Yorkban születtem. Most öcsémmel és anyuval hárman élünk egy csendes, eldugott, barátságos kisvárosban, Micanopyban. Anyuval viszonylag jó a kapcsolatunk, bár mondhatni inkább baráti. Eléggé züllött élete volt, sokszor került fiatalként bajba, rendőrségre. Még mindig küzd az alkoholizmussal, ami miatt gyakran előfordul, hogy nekünk kell érte elmenni, hogy haza tudjon támolyogni valahonnan, vagy hogy egy héten akár több ismeretlen férfi is megfordul nálunk. Tapasztalatai következtében próbál minket óvni a szórakozóhelyektől, megszabja, hogy kivel találkozhatunk, ha ellentétes nemről van szó és akkor is folyamatosan ellenőriz bennünket. De pultoslányként, táncosnőként dolgozik egy bárban, szóval nem is tudunk rá példaképként tekinteni. Én biztos nem. Pedig talpraesett nő, okos, életrevaló, szerintem igazán vihetné többre ennél. Mikor kicsik voltunk öcsémmel, rengetegszer volt, hogy elfelejtett elhozni minket az óvodából, mert más dolga volt. Mindig volt rá valami kifogása. Olyankor mindig a nagybátyánk jött értünk, aki utána kiengesztelésként elvitt minket játszótérre, nyáron esetleg fagyizni. De elfogadtuk, illetve megszoktuk ezt is az évek alatt.
Öcsémmel, Adammel, apu halála óta elhidegültünk egymástól. Szinte alig beszélünk, vagy ha mégis, akkor csak noszogatjuk egymást. Apa tartotta össze a családot, attól függetlenül, hogy az ő életéről és múltjáról semmit nem tudunk. Akárhányszor érdeklődünk anyutól apuról, ő rögtön eltereli más témák felé a beszélgetést, vagy egyszerűen csak nem is válaszol. Adam egyébként 1 évvel és 1 nappal fiatalabb nálam. Ugyanabba az iskolába is járunk, azonban az érdeklődési körünk merőben eltér. Ellenben, aki nem ismer minket könnyen hiheti, hogy ikrek vagyunk, annyira hasonlítunk. Ez igazán nevetséges helyzetekbe szokott minket hozni. Például, hogy összekevernek minket. Pedig embereeeek, ő fiú én lány. Ezt már messziről is ki lehet szúrni, nem hogy közelről. Attól még, hogy ugyanolyan az arcfelépítésünk, ugyanolyan a szemünk színe és formája illetve még a hajunk színe is megegyezik, nem vagyunk ikrek.. Annyira fel tud idegesíteni, mikor valaki mégis összetéveszt minket. Mondjuk általában ezek a hasonlóságok igazak az összes olyan testvérpárra, akiknek ilyen közel van egymáshoz a születésnapjuk, szóval nem vagyunk különlegesek.
Amióta bekerültünk ebbe az iskolába ez gyakrabban fordul elő, mint amire számítottam. Mivel nagy feszültség van bennem ezek miatt, meg úgy egyébként sem az a nyugodt fajta ember vagyok, ezért rendszeresen nemtörődöm vagy flegma vagyok az emberekkel. Még azokkal is, akik esetleg próbálnak nyitni felém. Ez az egyik legrosszabb tulajdonságom és én próbálok változtatni ezen, tényleg, minden erőmmel de hát.. mint látszik nem nagyon sikerül. Túl nehéz feladat úgy érzem, tehát legtöbbször arra az elhatározásra jutok, hogy nem foglalkozok az egésszel. Így nem tűnik fel, ha valaki esetleg barátkozni próbálna velem. Két szó, mint száz (hah), barátaim nincsenek. Vagyis tavaly év vége felé jóban voltam egy lánnyal, de nyáron összeismerkedett a jelenlegi barátjával, én meg ott lettem hagyva. Egyedül, a nagy világban. Mint mindig. Kimondhatatlanul jól esett.. Ha ilyen helyzetbe kerül az ember, semmiképp nem az a megoldás szerintem, hogy elhanyagolod a barátaidat. Nem csak neked lesz rossz később, hanem a barátodnak is, akit cserben hagytál a szerelem miatt. Egy idő után be fogsz sokallni tőle és vágyni fogsz másra is, nem csak arra, hogy a szerelmeddel legyél és ilyenkor igazán jól jön egy rendes, megbízható barát. Én azóta sem beszélek a lánnyal, ő nem keresett, én nem fogom. Csalódtam benne igen, nagyot, de túl tudtam lépni rajta és mosolyogni, mintha nem lettem volna átverve. Lehet nem a legmegfelelőbb módszerrel sikerült ez, mert inkább magamba fordultam, de nem akarok még egyszer átélni ilyet. Ezért is zárkózok el legtöbbször az emberek elől, mert nem menne újra, ugyanígy, ugyanaz.

Most azért viszonylag pozitívan állok a tanévkezdéshez, mert utolsó nap az osztályfőnökünk, Robi bá', bejelentette, hogy jövőre új tanulók érkeznek az osztályba, négy is. Elhatároztam, hogy velük barátságos leszek és megpróbálok extrovertált lenni, amennyire csak tudok. Remélem sikerülni is fog.