Emlékirat

2017.november.12.

Az éveleji dolgozatok közeledtével, egyre több időt töltöttem a városi könytárban a nyugodt tanulás érdekében, volt hogy akár zárásig is elkalandoztam és a tankönyveim helyett sokkal érdekesebb regények és kutatások kerültek a kezem ügyébe.
Ez a mai estén sem volt másképp, könyedd léptekkel sétáltam a sorok között ujjaimat a polcon porosodó könyveken végigvezetve, remélve újabb érdekes dolgok akadnak kezeim közé.
Az egy vonalba betolt könyveken könnyen átsiklott az ujjam, viszont a sor végére érve egy vékony, kilógó füzetbe ütköztem.
Annak reményében, hátha valami iskolai levelézés maradványát találom, kihúztam a polcból a vékony, barna kötetes, igencsak megviselt állapotban lévő sárga és erős teaszaggal átitatott jegyzetfüzetet.
Viszont iskolai levelezésnek túl régi volt.
Barna borítóján semmi említésre méltó dolog nem volt, még csak a tulajdonos neve sem.
Érdeklődve mentem vissza az asztalhoz ahol a cuccaimat hagytam, s ahol tanultam majd miután mondhatni kényelembe helyeztem magam, kinyitottam a füzetet mire megcsapott erős feketetea szaga.
A lapok sárgák, tépettek és véresek voltak.
A vékony kis napló lapjait az ujjaim között dörzsölgettem, jobban szemügyre véve az apró füzetkét.
A legtöbb lapja erőszakosan ki volt tépve és csak a napló tövénél voltak a cafatok maradványai.
Az első és egyben utolsó bejegyzés az utolsó pár oldalon kezdődött, és két oldallal később fejeződött be.

"852 - Levi Ackerman hadnagy emlékiratai

Bárki is találja meg ezt a füzetet, szomorúan kell közölnöm hogy a 62. Felderítő Út elbukott!
Száz meg száz Rendellenes futott ki az erdőből és az összes újoncot megölték, mindenkit megöltek.
Érzem a levegőben a vér szagot.
Ilyet utoljára akkor éreztem, mikor legelőször mentem ki a Falakon túlra. Rettegek.
Nem...mindig is rettegtem. Féltem, hogy nem fogok teljesíteni ennek a világnak.
Az "emberiség legerősebb katonája"? Ő soha sem létezett. Őt elnyomta az a személy aki félt élni és egész élete során csak önmaga árnyéka volt.
Isabel, Farlan sajnálom! Sajnálom, hogy nem menthettelek meg titeket!
Hanji, Erwin, tudom hogy önző vagyok hisz a ti halálotokat is végig kellett nézzem.
Megfogadtam hogy megbosszulom amit ezek a rohadékok tettek a világgal, de nem vagyok rá képes. Nélkületek nem.
Petra, Auro, Erd, Gunter ti voltatok a legjobb oszatagom. Titeket is cserben hagytalak, hát nem ilyen egy önző ember?
Anya...tudom hogy megígértem hogy erős fiú leszek. De ebbe az elbaszott világba nincs olyan aki az örökkévalóságig kitart.
Nem tudom létezik-e olyan hogy pokol vagy menny, de ha igen, mi már megjártuk az egyiket.
Kifogyott a gáz amit használtam, így most egy fán ülök, ló nélkül.
A távolból látok közeledni egy körülbelül 16 méteres Rendellenest, futva jön. Magasabb a fánál.
Csak bízok benne, hogy valakinek sikerül elpusztítani az összes óriást és megmenteni az emberiséget, ha már nekem nem sikerült.
Bocsássatok me-"

Szám elé kaptam a kezem és talán még levegőt is elfelejtettem venni, amikor megláttam a befejezetlen mondatot, ami egy ronda ceruzafirkával ért véget.
Az utolsó szónál mintha valaki meglökte volna a kezét,a lapon kacskaringósan folytatódott az "e" betűt. Aztán a lap többi részét vér áztatta el.
Visszább lapoztam.
Az összes többi lapot vérvörösre festette be a vére, a kitétepett oldalak szélét is.
Felpattantam és táskámat a vállamra kapva a recepciós nőhöz indultam.
-Mennyibe kerül?-óvatosan elé mutattam a barna füzetet, mire a hölgy gúnyos mosolyra húzta ajkait.
-Ez? Vidd el nyugodtan. Nem mintha sokat érne. -motyogta el az utolsó mondatot majd visszafordult a gépéhez.
Nem mintha sokat érne egy ember élete? Emberiség, ez a világ sose ismerte ezt a fogalmat.