Pók

Poros kis szoba. Roskadó polcok nyikorognak nagy, súlyos könyvek alatt. Zengenek egy dalt, amit talán még én se ismerek. Pedig már régóta élek itt, évek óta. Jól ismerem minden zeg-zugát eme szobának. Jobbra, az ablak felé vannak a szépirodalom remekei: Ady, József Attila, Kosztolányi, Poe, Kafka, Szapphó... S még sok más. Mellette szórakoztató irodalom könyvei találhatók. Középen, a filozófia könyvespolca magaslik, főleg a 19., 20. századi írók műveivel rajta. És balra, a fal felé? A természetet leíró csodás, néhol már sci-fiszerű könyvek, tele elgondolkodtató kérdésekkel s témákkal. Természetesen, a mai nap is csak egy átlagos nap. Ragyogó napsugár simogatja az arcomat, csiklandozza a szemem. Ideje felkelni. S mi lenne jobb egy reggeli olvasásnál? Kikelek selyemágyamból s befészkelem magam a sarokba. Az a kedvenc helyem. Nyugtató, ahogy a falak szinte átkarolnak, ölelnek. Melegséget árasztanak magukból, óv ez a kis helyiség. Úgy, ahogy senki más. Na de vajon mit olvassak? Regényt? Verset? Szakirodalmat? Nem is tudom...Azonban valami különös... Elmélkedésem közepette felfigyelek egy festményre. Nem olyan ismerős, mintha soha se láttam volna. Olyan fura... Egy embert ábrázol, igencsak szürreálisan. Kék szemei meredten néznek rám. Szinte már hátborzongató, ahogy a hideg, szikrázó szempárok követnek engem. Mint macska az egérre, úgy vadászott a tekintetemre. Arca szétfolyó volt, csak a két "nézőkéje" volt élesen kidolgozva. De hogy került ez az én, meleg, oltalmazó szobámba?! A szőnyeg... Nincsen most olyan pompás, vörös színe, mint máskor, még akkor is, ha egy kicsit dohos... Tele van ismeretlen lábnyomokkal. Lucskos foltokkal. Ismeretlen hajszálakkal... Akárcsak a festményből hullott volna ki... Ráadásul a könyvek is fel vannak cserélve... Valami nincs rendben. Valami mászkál a polcok mögött. Kinyitotta az ablakot. Olyan otthonosan járkál... Pontosan tudja mi minden hol van. Lassan lépked felém, recsegő parkettának zaját szívem heves dübögése nyomja el... Közeleg. Érzem. Ránézek a festményre s rémülten eszmélek rá, hogy nincsen rajta a figura. Levendulák egy vázában, csupán egy csendélet a kép. Már csak egy pár méterre van tőlem... Centire. Rohanok. Fel-alá. Szedem a lábam, miközben a békés szobácskám egy krimi főhelyszínévé válik. Vége. Vége mindennek. Lábam megcsúszott a szőnyeg egy ráncán...
Bal lábával... Azzal taposott el.... Könyörtelen. Majd becsomagolt egy zsebkendőbe s nyolc szememmel már csak a fehér rostjait láttam a papírocskának.

2018.05.16.