Drága édesapám!
Tudom, tudom, már nagyon régóta nem írtam neked. Hidd el, szerettem volna, de katonaként minden percünk szigorúan be van osztva.
Köszönöm kérdésed, jól vagyok, ne aggódj miattam! Nem mondom, hogy könnyű, de ismersz, tudod, hogy bírom a megpróbáltatásokat. Ha nehéz is, tisztában vagyok vele, hogy amit teszek, jó célért teszem, és ez az, amiért érdemes élni.
Emlékszel, hogy haragudtál rám, mikor jelentkeztem a seregbe? Bár sokat veszekedtünk emiatt, már akkor is világosan láttam, hogy csak aggódtál értem, és szeretném, ha tudnád mennyire sokat jelentett ez nekem, ha akkor fel is dühített. Ilyenek a gyerekek: a szülői óvást sokszor csak tehernek érzik, de mikor idősebbek lesznek, rájönnek, milyen nagy kincs is ez valójában. Ha csak itt, levélben is, de köszönöm, hogy féltő szereteted vigyázott rám egész életemben!
Hamarosan le kell zárnom soraimat. Fogalmam sincs, mikor írhatok újra. Hamarosan ismét útnak indulunk, de ne félj, vigyázok magamra - és a társaim is ott lesznek mellettem, akkor pedig semmitől sem félek. Szinte már olyan, mintha személyesen is ismernéd őket, annyit meséltem róluk. Mind bátrak, jó katonák és jó emberek. Különösen a vezetőnk, Levi hadnagy. Nehéz kiismerni őt - mogorva és megközelíthetetlen, nagyon furcsa ember, de ugyanakkor... Időnként láthattam, milyen mély érzésű is valójában. Nagyon tiszteli az emberi életet, és rettenetesen megviseli, ha egy újabb bajtársunkat kell eltemetnünk. Emellett pedig, nem véletlenül nevezik őt az emberiség legerőssebbjének. Amíg ő velünk van, él a remény is, hogy egy nap majd egy jobb világban élhetünk mindannyian. Mérhetetlen büszkeséggel és boldogsággal tölt el, amiért megtisztelt a bizalmával és engem is a csapata tagjává választott. Már eldöntöttem, hogy neki és az egységemnek szentelem az életem, mellettük harcolok, amíg csak élek.
Kérlek, vigyázz magadra - amint tudok, ismét jelentkezem.
Sokszor ölel, szerető lányod, Petra.
..............
Magának akarta szentelni az életét...
Még túl fiatal a házassághoz...
A mondatok újra és újra, kellemetlenkedő parazita módjára bukkantak fel az elméjében, hiába akarja elnyomni, nem tud szabadulni tőlük. Ahogy nem tud szabadulni a megtört, zokogó férfi látványától sem, miután megtudta - mert végül meg kellett neki mondania -, hogy az egyetlen lánya meghalt.
Levi hadnagy az irodájában ül, átöltözve és és zakatoló gondolatokkal. A térdét már gondosan bekötözték, de nem tudták ellátni a fájdalmasan sajgó szívét, és nem találtak orvosságot a lelkét rágó érzésekre sem: van azok közt szégyen, szomorúság, bűntudat és még valami, aminek nevet se tud adni.
Házasság...
Ezt az egy szót suttogja egy hang folyamatosan a fülébe, miközben a kezében forgatja a levelet, Petra levelét. Az apja adta oda neki, miután elváltak. Hosszú órák óta csak ül és nézi, és vár, egyre csak vár, de nem tudja, mi legyen. Kinyissa, elolvassa? Öntsön még egy kis savat a szívére és fájó sebeire? Nem érzett elég lelkierőt ahhoz, hogy ismét szembetalálja magát az ismerős kézírással és szembenézzen valamivel, ami sokkal erősebb és ijesztőbb, mint bármi, amivel eddig találkozott élete során: a lány érzéseivel.
Lassan, nagyon lassan feláll és a kandallóhoz biceg. Kinyitja, majd, egy utolsó búcsú pillantás után, a tűzbe veti. A könnyű papír hamar lángra kap, fekete pernyét hagyva maga után. Utoljára még pár szón akad meg a szeme, mielőtt a lángok végleg elemésztenék: Szerető lányod, Petra.
ČTEŠ
Szerető lányod, Petra
FanfikcePetra egy levelet küldött az édesapjának - egyikük sem sejtette, hogy utoljára. Mit írhat egy lány, egy katona, érte aggódó szülőapjának? Mivel nyugtathatja meg, ő, aki mindennap szembenéz a halállal? És akit végül magával is ragadott a végzet...