Ébredj fel!

2. Levél

Immár az ötödik alkalommal látogatlak meg, mégis elkeseredek, mintha először látnálak a kórházi ágyon feküdni. Arcodat eltakarja a lélegeztetőgép, a vékony takaród alól számomra idegen, rémisztő csövek kígyóznak a téged életben tartó gép felé. Melléd ülök, kézfejemet lassan a homlokodhoz emelem. Törékeny porcelánként tekintek rád, remegő ujjaimmal seprem oldalra platinaszőke tincseidet. Apró csókot lehellek makulátlan homlokodra, majd kiegyenesedek, elmerülök a gondolataimban. Ámélkodásomat az ajtó nyikorgása zavarja meg, a hang irányába kapom a fejem. Nézd, a bátyád az! Megakad rajtam a szeme, ajkai már szóra készülnek, de sietve megelőzöm:

-Ne haragudj! Gondolom szeretnél kettesben lenni vele, máris megyek - sietve szedem a lábam az ajtó irányába, de mielőtt a kilincsre markolnék, megállít.

-Maradj csak, örülök ha van egy beszélgetőpartnerem is. Tulajdonképpen ő is örülne a társaságodnak - egy félmosoly kíséretében néz rád, majd ül jobb oldaladra. Jelenlétében nekem ehhez nincs bátorságom, az ágyaddal szemben lévő széken foglalok helyet. Az agyam az előbb tett kijelentésén kattog. "Ő is örülne a társaságodnak". Úgy tudom, a bátyád és te mindig is jó viszonyban voltatok. Legapróbb titkaitokat is megosztottátok egymással, saját tenyeretekként ismertétek egymást. Ebből a mondatából viszont most az ellenkezőjét tapasztalom. Igazán tudhatná, hogy sosem örültél a társaságomnak, próbáltál átnézni rajtam, mintha észre se vennél. Kíváncsiságom eluralkodik rajtam.

-Azt kétlem, eléggé idegesítő tudok lenni, ezt ő tudja a legjobban - elmosolyodok és abban reménykedem, nem vált témát és kifejti a véleményét az előbbi kijelentéséről.
-Tévedsz, igazából szimpatikus vagy neki. Legalább is nekem ez jött le. ne érts félre, az öcsém sosem volt romantikus típus, nem is igazán érdeklődött a lányok iránt. - Kezd bele mondandójába, én pedig mély levegőt véve dőlök hátra a széken. A bátyád szeret beszélni, előre látom, hogy most sem fogja megtörni jó szokásait. - Gondolom te is tudod, hogy 18 éves létére nem volt még barátnője. Ez nem csak a rossz hírnevének köszönhető, szerintem ha akarna simán felszedhetne magának bárkit. De nem akar. Talán épp azért, mert mindig így végzi - a hangja megremeg, mielőtt folytathatná közbe vágok:
-Ez nem igaz! Került már kórházba azért, mert megverték, tudom! Emlékszem az összes alkalomra, amikor eltörték valamelyik csontját, vagy épp belső vérzése volt, de ilyen még nem fordult elő. Kómában van! Az orvosok szerint fel sem kel! - saját hitemet megtagadva próbálom nyomósítani, hogy a mostani helyzet igenis komolyabb. Bűntudatom is támad azonnal, hisz' ő épp úgy azt akarja hogy felébredj, mint én. Neki is fáj. Tekintetem rá szegezem, próbálok olvasni a gondolataiban. Amíg én tetőtől talpig ideg vagyok, az ő arcán egy nem túl erőteljes mosoly jelenik meg.
-Látom tényleg aggódsz érte. Egyébkként igazad van és ezzel én is tisztában vagyok. Ellenben szeretném elhitetni magammal, hogy ha már ennyi mindenen keresztül ment és végül mindig felépült, most se lesz másképp - válasza végére elkomolyodva néz maga elé, gondolatsorait inkább magának szánja megerősítésként, mintsem nekem magyarázatként. Bűntudatom méginkább nyomaszt, amikor elhagy egy könnycseppet és szó nélkül kivágtat a szobából.

Hé, a bátyádnak is hiányzol! Légy erős kérlek, nem úgy mint én. Mert én most is megtörtem. Mint mindig, amikor a szemeidbe akarok nézni, de nem tehetem. Hiányzol, kérlek, hamar ébredj fel!