Ki nevet a végén?

Újabb áldozat

Kattan a fényképező, s máris megvan örökítve a szemem elé táruló látvány. Száján szürke ragasztó szalag, ami elnyomja a kiabálását, így azok csak elfúló nyögéseknek hallatszanak. Az előttem lévő lámpák teljesen megvilágítják arcát, így látom kérlelő tekintetét, ami arra kér, hogy eresszem el. Nyugtatóan végigsimítok a haján, ami meglepően puha. Még néhányszor átfuttatom rajta az ujjaimat, majd felemelek egy tincset, aztán elengedem és hagyom, hogy az arcába hulljon. Hiába 17 éves, még mindig kisfiús arca van, ami nagyon aranyossá teszi őt. Süt róla hogy a légynek sem tudna ártani.

-Mi lenne, ha levenném ezt a szádról, te pedig elárulnád nekem a nevedet? Benne vagy? -húzom végig az ujjam a szürke szalagon, amin keresztül érződnek ajkai.

Már rég tudom a nevét, de én az ő szájából is hallani akarom. Aprót bólint, én pedig lefeszegetem a száját takaró szürke csíkot.
-Nos? -térdelek le elé és várakozva tekintek fel az ő szemeibe.

-Adam...Adamnak hívnak -nyögi ki nekem nagy nehezen.

-Annyira illik ehhez a cuki pofidhoz a neved! -szorongatom meg arca két oldalát.

-Kérem ne öljön meg -szipogja nekem, míg arca a tenyereimben pihen.

Sötétzöld szemeivel arcomat tanulmányozza, próbálja kitalálni mire is gondolok éppen. Néhány könnycsepp gyűlik a szemébe, ami csak még aranyosabbá és védtelenebbé teszi őt. Azonnal a gépemért nyúlok és ebből a szögből is lövök egy pár képet. Ezután jut eszembe az, hogy még nem válaszoltam a kérdésére.

-Kinéznéd belőlem, hogy ilyen szörnyűséget csinálok? -kérdezem mosolyogva, mire ő is elenged magának egy halovány mosolyt és megrázza a fejét.

Az a mosoly egy hazugság, csakúgy mint a válasza. Fél tőlem és nem meri bevallani, pedig én megérteném. Én vagyok az egyetlen, aki megérthetné ebben a pillanatban, de ő mégis elutasít engem.

-Jó fiú -túrok bele a hajába egy kézzel és lassan masszírozom fejbőrét, míg a másik kezem már a hideg fémet markolja.

-Semmi baj, ne félj! -suttogom nyugtató hangon a fülébe, de ennek ellenkezőjét érem el.

Ahelyett hogy lenyugodna, inkább idegesen feszeng a székben. Most pont úgy fest, mint egy sertés, amit épp levágni készülnek. A rettegés átfut a teste minden pontján, agya menekülő utat keres, de sehol sem talál. Megdermed és lenéz rám, csak most jött még rá, sarokba szorult és innen nincs menekvés. Erősebben ragadom meg a pisztolyt és a tarkójához szegezem.

-Ez a mi búcsúnk -hajolok hátrébb, majd meg sem várva, hogy reagáljon valamit fejbe lövöm.

-Annyira sajnálom, hogy csak ennyi időt tölthettünk együtt -nézek szomorkásan a most már halott testére, amin lassan folyik végig a vér, ezzel beszínezve fehér bőrét.

Kíváncsian nyúlok ujjammal a még meg nem alvadt vér után és veszek belőle egy kicsit, majd amolyan miért ne gondolattal nyalom le az ujjamról. A vasas íz hirtelen önti el a számat elérve azt, hogy mindenhol azt érezzem. Rövides ízlelgetés után megállapítom, hogy nem is olyan rossz. Következőleg már a teste felé görnyedve nyalom le az arcáról a vért, mielőtt megszáradna. Amint elfogyott csak azután eszmélek rá, hogy a testet nem hagyhatom így. Most vihetem el az erdőbe elégetni, nehogy a DNS-em rajta maradjon. Remek.

A testet a kis szobában hagyva megyek zuhanyozni, ahol megszabadulok a rám tapadó véres ruháktól. Ezeket bedobom egy kosárba, majd beállok a zuhany alá. Megnyitom a meleg vizet, ami azonnal rám ömlik, ezzel benedvesítve a testemet. Egy kis tusfürdőt a kezemre téve kezdem dörzsölni a testem különböző részeit, ügyelve arra hogy semmi se maradjon ki. Ezután leöblítem magamról a felesleges habot, majd elzárom a vizet és kiszállok, hogy megtörölközhessek. Végigtörlöm a testemet, azután pedig tiszta ruhákat kapok magamra és így sétálok ki a fürdőből a konyhába, ahol leülök az egyik székre. Annyira elbambulok, hogy azon veszem észre magamat, hogy a szemközti tükörben bámulom a saját tükörképemet. Ebben csupán annyi különös volt, hogy teljesen idegennek láttam magamat kívülről. Vigyorogva meredek a tükörre, ami ezt is visszadja nekem, így láthatom milyen is az arcom, mikor ezt csinálom. Szóval ilyennek látnak engem az emberek. Érdekes...

A falon lógó tárggyal való szemezésemet a telefon csörgése szakítja meg, ami untalanul rezeg az asztalon. Egy másodperc töredéke alatt megnézem és fel is veszem a telefont, mert tudom hogy ki hív. Csupán egyetlen névjegy szerepel a telefonomban, ami "Ne hívd fel" névvel van ellátva. Mivel nem az hív, ezért csak is a nyomozók lehetnek, hiszen rajtuk kívül senki más nem tudja a számomat.

Egy egyszerű köszönéssel nyitom meg a beszélgetést, amit a másik oldalon lévő fél unottan fogad, majd belekezd a saját kis beszédébe. Elhadarja nekem honnan és miért hív, majd elmagyarázza, hogy ekkor és ekkor bekéne jönnöm, amire én csak egy értettemmel felelek. A végén elmormol egy viszlátot, aztán lerakja. Tehát az én csodálatos nyomozóm látni kíván engem, erre nem mondhatok nemet.