Ki nevet a végén?

Nincs kiút

Teljes homály borította a szobát, csupán egyetlen piros színű lámpa fénye világította azt meg, és egy keskeny alak rajzolódott ki a fal mellett, aki úgy tűnt már ébren volt, ugyanis nyöszörgő hangot hallatott apró mocorgások közepette. Még egy utolsót belekortyoltam az előre kikészített whiskymbe, majd összeszedtem magam és odasétáltam a székhez láncolt alakhoz, s óvatosan leguggoltam elé. Arca megviselt, haja kócos, kissé izzadt, s kicsit még kómásnak is látszott az altató miatt, amit kapott. Huszonhat év körüli, sötétbarna haj, ugyanilyen színű szem. Nem csúnya fiú, talán még barátnője is van. Azt viszont biztosra tudtam, hogy valamit sportol, ugyanis egészen izmos volt. Ahogy elnéztem megfogalmazódott bennem, hogy valami nincsen rendben, mert szemei kipattantak és rángatni kezdte láncait.

-Hasztalan -mondtam neki, mire megdermedt.

Megizzadt így egy pár tincse az arcára ragadt, ezért lágyan végigsimítottam az arcán és a felesleges haját kisöpörtem az útból. Értetlen tekintete azonnal eltűnt, amint levettem a pisztolyt a kis szekrényről. Nyugtalannak tűnt, ezért letéptem szájáról a szigszalagot, azonban nem kezdett könyörögni vagy sírni, egyetlen hang sem jött ki a száján, ami furcsa volt. Még egy olyan áldozatom sem akadt soha, aki ennyire jól tűrte volna, talán ő az első. Csupán szapora légzése és tekintete árulta el, hogy félt. Mindenki retteg a haláltól és ezt ő sem tudta tagadni. Lábaim elzsibbadtak, így leültem és kinyújtóztattam őket, ő pedig minden mozdulatomat végigkövette szemeivel.

-Remélem tisztában vagy azzal, hogy innen élve nem távozol -emeltem fel a pisztolyt -Viszont adni fogok neked egy rendes búcsút a világtól -biztosítottam őt erről.

-Tudod ki vagyok én? -néztem rá hirtelen.

Hatalmasat nyelt, majd egy alig észrevehető bólintás következett. Ez csak annyit jelentett, hogy tisztában van azzal ki vagyok és mit fogok vele tenni.

-Féled a halált? -kérdeztem, miközben a pisztoly csövét már a mellkasának szegeztem.

Megint bólintott, most azonban sokkal gyorsabban reagált rá, mint előbb. Talán a fegyver miatt..

-Ha maga az a gyilkos -hebegte nagyon halkan -Akkor hagyni fog egy üzenetet, ha meghaltam. Nem igaz? -kérdezett vissza.

-Így van -sóhajtottam, majd kissé szemöldökömet ráncolva meredtem rá, hiszen fogalmam sem volt arról mit akar ezzel hirtelen.

-Lehetnek a következő szavaim azok? -kérdezte félve, mire pislogni is elfelejtettem.

Nagyon reménykedtem abban, hogy rosszul hallottam az előbbit, így szimplán visszakérdeztem.

-Hogy mi? -hajoltam előre, mintha akkor jobban megértettem volna mit is mondott pontosan.

Már nem válaszolt a kérdésre és nem is vártam választ. Az előbbi kérdése teljesen ledöbbentett. Ezt vajon komolyan gondolta? Ennyire hülyének néz? Értem én hogy eddig teljesen lazára vettem ezt az egészet, de ennyire idiótának tűnnék emiatt?

-Minek nézel te engem? -kérdeztem teljesen komolyan -Szerintem nem vagy tisztában a jelenlegi helyzeteddel. Nem vagyok instabil sem érzelmileg sem mentálisan, pontosan tudatában vagyok annak amit teszek. Nem tudom, hogy a szomorú utolsó szavaiddal akartál-e meglágyítani, de nálam ez nem működik. Gondolom azért gondoltad ezt, mivel nő vagyok. Eléggé mellé fogtál -jegyeztem meg- Én döntöm el, hogy milyen üzenet lesz a tested mellé rakva -mutattam magamra -Azt gondoltam beszélgethetünk még egy kicsit, azonban elrontottad a hangulatot -csüggesztettem le ajkaimat, mintha szomorú lennék, azonban cseppet sem voltam az.

Felálltam, s leporoltam magamat. Fentről néztem le rá, de csak lehajtott fejjel motyogott valamit.

-Hangosabban már az isten szerelmére -mondtam neki, majd lehajoltam hozzá.

Arca hirtelen szembe találkozott az enyémmel, hirtelen állt fel a helyéről, még reagálni sem volt időm. Egy kéz csúszott a tarkómra, majd elérte hogy a fejem találkozzon az övével, ami egy hatalmas csattanással végződött. Ez az állat lefejelt. Hogy ideje legyen menekülni, lökött rajtam egyet, így a padlón végeztem.

Sajgott a fejem, alig hallottam a lépteit, de abban biztos voltam, hogy még nem hagyta el a házat, mivel rossz irányba fordult. Kezemet a fejemre szorítottam, s a szemeim elé emeltem, hogy lássam vérzek-e. Kezemen a saját vörös vérem csurgott végig, amit beletöröltem a pólómba, majd a fejemet is. A székre meredtem, ahová odaláncoltam, azonban csak a kioldott lakatot találtam meg. A láncot lehet útközben dobta le magáról. A pisztolyt kezdtem keresni, de lehet valahová becsúszott, mert nem találtam meg. A konyha felé vettem az irányt, majd a fiókból kihalásztam az egyik kést, amit magamhoz vettem, s keresni kezdtem a lakásban rohangáló rémült patkányt. Épphogy átléptem a konyha küszöbét, mikor ajtó csapódás hallatszott a bejárat felől. Úgy látszik mégis megtalálta. A kijárat felé rohantam, ami tárva nyitva állt. Kiléptem rajta és a kopott korláton áthajolva néztem le a földszintre, ahová jelenleg igyekezett. Egyetlen ugrással átlendültem rajta, s a menekülőre érkeztem, aki hatalmas kiáltással jelezte, hogy ez fájdalmas volt számára. A kezdeti fájdalom után az oldalamra gördültem és felkaptam a kést, ami a zuhanás következtében kiesett a kezemből. Közben már ő is észhez tért és megpróbált lelökni magáról. Nagyon dühös voltam és kicsit el is szabadultak az indulataim így hirtelen cselekedtem és lefejeltem őt, ezzel visszaadtam azt, amit odabent kaptam. Feje a földhöz csapódott, attól a pillanattól kezdve újra én vettem át az irányítást.

-Kurva sok baj van veled baszki -sziszegtem az arcába, majd a kést erősen megmarkolva szúrtam le őt, mikor újra megpróbálkozott a felüléssel.

-A menekülés sosem megoldás -vágtam bele újra és újra, mert az első félrecsúszott és még életben volt -Csupán csendben kellett volna maradnod, te idióta kölyök -mélyesztettem bele és húztam le egészen a belekig, ezzel felnyitva a hasát.

Már csak annyira eszméltem fel, hogy a padló és a lépcső alja is csupa vér, illetve a ruháim sem voltak a legjobb állapotban. Felismerhetetlenségig vagdaltam az arcát és a testét, így egyáltalán nem emlékeztetett a tíz perccel előtti fiúra. Talán egy kicsit túl lőttem a célon. Amint észbe kaptam feltápászkodtam, és megmásztam azt a jó pár lépcsőfokot, amit az előbb sikeresen kihagytam. A lábam sajgott, alig tudtam magam után húzni, de mégis csak egyetlen mondat járt a fejemben.

Mennyi munkát csináltam magamnak...