Demone's Witch Project

4. Fejezet

Nagyjából hajnali négy környékén, álmosan ültem fel az ágyban. Greg még halkan szuszogott, mikor ledobtam magamról a takarót, és átlépve a földön heverő ruháink kupacán, kislisszoltam a konyhába úgy ahogy voltam. Teljesen meztelenül. Mit ne mondjak, soha nem voltam az a szégyellős fajta.
Kivettem a hűtőből a nagy üveg szénsavas vizet, és felültem a konyhapultra, majd letekertem a kupakot, és jó nagyot kortyoltam a vízből.
- Hát te tényleg semmit nem változtál, Cornelia - hallottam meg egy hangot a hátam mögül.
Megmerevedtem. Ezt a hangot ismertem. Nagyon is jól.
Mikor megfordultam, a világ legszebb férfijával találtam szembe magamat. Dawson Blackthorne-nal.
- Mit keresel te itt?- kérdeztem barátságtalanul.
- Érted jöttem. Az apád hívat.
Dühösen néztem rá.
- Az apám halott számomra, és bármit is akar, engem nem érdekel. Nem az én dolgom, szóval oldja meg egyedül.
Dawson felmordult.
- Nem vagy olyan helyzetben, hogy eldönthesd mit akarsz.
- Száműzött vagyok, emlékszel még? Nem tehetem be a lábamat Chartelionba.
- Ez most kivételes eset, és ha kell elráncigállak oda - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Szóval öltözz fel, vagy ruha nélkül vetlek a király elé.
Felsóhajtottam. Be kellett látnom, hogy Dawson addig nem fog tágítani, amíg vele nem megyek.
- Akkor csak adj egy percet.
- Felet kapsz.
Elindultam a hálószoba felé, azonban mielőtt bementem volna, még hátra fordultam és ennyit mondtam:
- Te sem változtál semmit, Dawson.

                               ***

Chartelion pont olyan volt, mint amilyenre emlékszem. A boszorkányok nem szeretik a változásokat, így meg sem lepett, hogy még mindig úgy tesznek, mintha a középkorban lennének.
A vár, valahai otthonom, természetesen a Waldron-hegység lábánál magasodott.
Tornyai az égig értek, és az egész épület gótikus stílusban pompázott, és bár az embereknél ez a stílusirányzat csak a tizenharmadik században bukkant fel, nálunk boszorkányoknál már nagyon régóta elterjedt volt.
A kapunál strázsáló őr a jöttünkre haptákba vágta magát.
- Blackthorne tábornok, Cornelia hercegnő!
Ez a megnevezés szíven ütött. Már több, mint négyszáz éve nem hívott senki se Corneliának, se hercegnőnek.
- Üdv, Magnus – köszönt oda Dawson. – És Cornelia kisasszonyt többé már nem illeti meg a hercegnő titulus.
Legszívesebben felrobbantottam volna a fejét az elmémmel, de nem tehettem. Úgy tűnt, mióta elmentem innen, Dawson tábornoki rangot kapott. Annak idején, még csak közlegény volt, de már a távozásom előtt is fontolgatták, hogy előléptetését, csak azt nem tudtam, hogy azóta ilyen magas pozíciót tölt be.
Ahogy elhaladtunk az ismerős folyosókon egyre inkább összeszorult a gyomrom. A trónteremhez vezető úton az őseim portréi függtek a falakon. Nagy királyok és királynők, akik naggyá tették a boszorkányok nemzetségét, és akik Viljenghaartok voltak. Mindössze két olyan portré volt, amit teljesen befeketítettek. Szó szerint. Leégették róla az arcunkat. Alattuk a két felirat ez volt: „Cornelia Amethyst Viljenghaart" és „Elona Maxima Viljenghaart". Vagyis Karma meg az én képem. A család két Sötét Boszorkányáé.
Mielőtt azonban bementünk volna, Dawson hozzám fordult, és egy röpke pillanatra megláthattam azt az oldalát, amit annak idején csak nekem mutatott meg.
- Készen állsz?
-Nagyjából.
Bólintott.
- Akkor jó.
Azzal kinyílt előttünk a trónterem ajtaja és megpillanthattam a minket tűkön ülve váró fogadóbizottságot.