Demone's Witch Project

2. Fejezet

Dühösen rúgtam le magamról a takarót. A telefonom valahol a szoba másik végében ugyanis harmadszorra kezdett bele a The Greatestbe.
- Igen?- szóltam bele kótyagosan.
- Szia, Demone - hallottam meg egy ismerős hangot a vonal végéről.
Ó, igen. Az én tegnapi hős lovagom volt az, Greg.
- Mit szeretnél?
- Bocsánatot kérni - felelte. - Nézd, Demone, igazad volt. Tényleg nagyon nyápic módón viselkedtem.
Elkerekedett szemekkel meredtem magam elé.
- Ezt most ismételd meg kérlek, mivel a reggeli kávém hiányában azt értettem, hogy bocsánatot akarsz kérni és elismerted, hogy igazam volt.
- Mert tényleg ezt is mondtam.
Most, ha ez egyáltalán lehetséges, még jobban lesokkolódtam.
- És szeretnéd jóvá is tenni a tegnap estét?- kérdeztem.
- Ha lehet.
- Felőlem - vontam meg a vállamat.
- Oké, akkor délre átugrom érted. Készülj össze! Szia, cica - köszönt el aztán bontotta a vonalat.
Bambán lerogytam az ágyam szélére.
- Nekem tényleg kell az a kávé - morogtam, aztán feltápászkodtam, és kisurrantam a konyhába.
Épphogy csak bekapcsoltam a kávégépet, mikor felbukkant mellettem Silja, hogy elkészítse a szokásos reggeli fekete teáját, amitől persze Alessa már rosszul van.
- Mizu?- érdeklődött meglehetősen éberen.
A reggeli időpont ellenére meglehetősen üdének nézett ki. De hát a tündérek már csak ilyenek. Szőke hajkoronája most kontyba volt fogva a feje tetején, és még smink nélkül is gyönyörű volt. Én meg, mikor a nagy bambulások közepette ránéztem a mikró ajtaján megjelenő tükörképemre, azt hittem menten elájulok. Lila hajam tiszta kóc volt, zöld szemeim pedig kifejezéstelenek. És ez általában mindig így volt, szóval kezdtem azt érezni, hogy a tükrök kifejezetten veszélyesek az ember önbizalmára. Főleg reggelente.
- Greg felhívott.
- Ő a tegnapi, ugye?- kérdezte szórakozottan, miközben a bögréjében levő fekete folyadékot kevergette.
- Igen.
- Dornan mesélte mi volt.
- Sejtettem - nevettem fel idegesen.
Jellemző volt Dornanre. Kis pletykafészek.
- Komolyan közölted vele, hogy nyámnyila?
Bólintottam, mire Silja elröhögte magát.
- Ez annyira jellemző rád, Dem.
- Tudom - sóhajtottam, majd elvigyorodtam. - De a jelek szerint mégsem lehet annyira töketlen, ha ma felhívott.
Silja megvonta a vállát.
- Hát nem tudom. Én nem vagyok szakértő a pasizásban.
- Jó oké - mondtam.
- És mi van most a jeleddel?- faggatózott tovább.
- Tippelhetek? Dornan?
Felnevetett.
- Nem, ezt most kivételesen Karma kotyogta el.
- Minő meglepetés - ráztam meg a fejemet.
- És most mit akarsz csinálni?
- Nem tudom - ismertem be. - Kíváncsi vagyok, hogy mit akarhatnak tőlem, ugyanakkor nem szívesen mennék oda vissza. Háromszázötven évembe telt, hogy ne akarjak visszatérni arra a helyre és visszakapni a régi életemet. Ha most újra Chartelionban leszek, az mindent tönkretenne.
- Ezt meg tudom érteni. De nem akarod újra látni a családodat? Főként Romyt.
Felsóhajtottam.
- Romola hiányzik a világon a legjobban, és annyira bánt, hogy nem lehettem ott, amikor felnő. A húgom számomra mindennél fontosabb, és az, hogy elszakítottak tőle, a legkegyetlenebb dolog, amit velem csak tehettek. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ha a száműzetésem ellenére visszahívnak, akkor elég komoly dologról lehet szó.
- Hm... - gondolkodott Silja miközben a teájába bámult. - Nehéz ügy.
- Az.
A tündérlány egy pillanatig elmerengve nézett maga elé, aztán megszólalt:
- Neked amúgy nem kéne készülődnöd?
- Miért, mennyi az idő?- kérdeztem elkerekedett szemekkel.
- Mindjárt fél tizenkettő.
- A francba - morogtam, majd elsprinteltem, hogy összekaparjam magam, de azért még hallottam Silja nevetését a konyhából