Te vagy a vágyam

1. fejezet

Ahogy már említettem, 2 éve kezdődött igazán. Ez sokféleképpen leírható. 2 év, 5 hónap és 13 nap. Kicsivel több, mint 29 hónap. Napokban pontosan: 896.

Március 12.
Már régóta nem voltam szerelmes, nem volt kiszemeltem. Boldog szingliként élveztem egyáltalán nem hétköznapi életem. Szóval ez is csak egy átlagos napnak indult. Este utaztam abba a városba, ahol tanultam  akkor már 2,5 éve. Visszaértem a koliba, bezuhantam az ágyba, és megláttam egy posztot a Facebookon. Vagyis egy live-ot. Addig nem is tudtam, hogy játszol egy kisebb zenekarban az öcséddel és egy jó barátotokkal. Mulatós és retró, amikből mindenki ismer párat… vagy épp mindet. Hallgattalak titeket percekig. Magam se tudtam eldönteni, hogy azért, mert tetszik az a jó hangulat, amit csináltatok, vagy mert végig poénkodtátok az egészet, vagy miattad. 3 az egyben érzésem támadt. Egyik szobatársam -, aki egyben osztálytársam is volt - odafeküdt mellém az általa kedvelt slágerek hallatára. Énekeltünk, röhögtünk, beszéltünk rólad, aztán rávett, hogy kérjek valami zenét. Made in Hungaria. Ezzel vette kezdetét a történetünk.

Két hét beszélgetés, ismerkedés után randira hívtál két héttel későbbre. A sulik, a programok és a távolság miatt nagyon nehezen tudtunk találkozni. Így hát várnunk kellett még. Megérte.

- Szia Pici!  ölelt meg a buszmegállóban.
- Szia  mosolyogtam rá, közben ügyetlenül átkarolva a válla felett  Boti.
- Merre szeretnél menni? – nézett rám. Gyönyörű szemei voltak. Olyanok, amelyekről minden le lehetett olvasni.
- Nekem mindegy – vontam meg a vállam tanácstalanul, hiszen fogalmam sem volt, első randin, hova illik, illetve szokás menni. Ugyanis most hívtak először randevúra.
- Nem ülünk le a téren? – kérdezte.
- De, persze, szuper – motyogtam zavartan.
Rossz tulajdonságom, hogy ismeretlenekkel visszahúzódó, szűkszavú és kicsit félénk vagyok. Így hát szegény nem sokat tudott kiszedni belőlem az első találkozásunkkor, hiába próbálkozott olyan kitartóan.
Leültünk egy általa kinézett padra. Átkarolt gyengéden, ami során megéreztem azt az illatot, ami egyszerre nyugtatott meg és hozott lázba. Rám nézve elmosolyodott, majd a számra szegezte tekintetét, lassacskán felém hajolt. Ajkaink összeértek. Hirtelen minden gyönyörű lett, annak ellenére, hogy iszonyatosan bénán csókoltam. De valamikor ezt is el kell kezdeni, nem igaz?

- Na, megyünk pizzázni, ahogy megbeszéltük? – mosolygott folyamatosan.
- Igen, már nagyon éhes vagyok! – néztem rá nagy szemekkel, nevetve.
- Akkor induljunk! Már én is éhen halok! – nevetett velem.
Kézen fogva sétáltunk az étteremig. Lementünk az alsó részre. Hangosan odaköszönt mindenkinek, mintha ismerné őket. Később számomra is kiderült, hogy csak többször szokott oda járni családdal, barátokkal.
Segített levenni a kabátom, felakasztotta a fogasra, majd a sajátjával ugyanígy tett. Kockás inget, és fekete farmert viselt. Ráhibázott. Az ingek a gyengéim.
Beültünk a sarokban lévő asztalhoz egymással szemben.
- Hozhatok valamit?  kérdezte mosolyogva a pincér srác, miközben letette elénk az étlapot.
- Neki  kezdte Boti, ujjával rám mutatva  egy mentes vizet, én pedig egy Stellat kérek! A pizzán még gondolkozunk  fordult a pincérhez, majd hozzám, mélyen a szemembe nézve. Szégyellősen mosolyogva lehajtottam a fejem, mintha csak az étlapot böngészném.
- Na, mit együnk? – kérdezte.
- A 42-es nekem tetszik - mondtam bátortalanul, de azért folytattam. – Egyszer voltam itt, és ilyet ettem. Nagyon finom – mosolyogtam rá, hogy meggyőzzem.
- Én azt nem szeretem. Szerintem rosszul csinálják.
- Akkor nem tudom. Nekem mindegy. Válassz valamit – néztem rá.
Már jött is vissza a pincér az italokkal, félbeszakítva minket.
- Stella? – kérdezte.
- Az enyém – mondta Boti, a vizet pedig letette elém a pincér.
- Sikerült választani? – nézett ránk kérdőn. Már meg akartam szólalni, hogy nem, de Boti megelőzött.
- Igen! – lenézett az étlapra, és rámutatott. – Ezt, a 42-eset szeretnénk, elfelezve! – nézett fel a srácra.
- Rendben! – vette el előlünk az étlapot, majd a konyhába ment leadni a szakácsnak a rendelést. Megvártam, hogy beérjen, csak utána kérdeztem meg Botit:
- De most miért? Nekem jó lett volna más is! Ha nem szereted, akkor miattam nem kellett volna ezt kérned!
- Nem baj, adok neki még egy esélyt. Amúgy se ez a lényeg ma – fogta meg a kezem az asztalon.
Sokáig nem szóltam egy szót sem. Vagy őt figyelve hallgattam, ahogy mesél magáról, vagy csak nézegettem körbe. Még sose voltam bent abban az étteremben, csak a kiülős részén. Hihetetlenül részletesen volt megtervezve és kialakítva. Egyből megtetszett a hely.
- Nem beszélsz sokat – nézett rám mosolyogva, de látszott a szemén, hogy csalódott.
- Zavar a zene.
- És? – nézett rám furán.
- Így nem tudok beszélgetni, mert arra figyelek. Zenész ártalom – mondtam kifogásként, kínosan mosolyogva. Elkezdett nevetni. Rosszul esett, hogy kinevet, de megbocsátottam neki, annyira édesen tette. Nincs ellenállhatatlanabb, mint egy helyes fiú ilyen gyönyörű, szívmelengető mosollyal. Ekkor már én is nevettem. Tényleg vicces és gyenge indok volt.
Letették elénk a pizzát, és nekiálltunk késsel-villával enni.
Boti nevetett.
- Most mi az? – kérdeztem elszomorodva.
- Most komolyan a szélével kezded a pizzát?
Értetlenül, de határozottan bólogattam.
- Miért? – kérdezte, amikor észrevette, hogy teljesen komolyan gondolom.
- Mert a közepe a finomabb. A legjobb részét hagyom utoljára – válaszoltam.
- De jól laksz a szélével, utána meg ott hagyod a közepét! – mondta még mindig hitetlenkedve.
- De legalább a legjobb rész marad a végére – erősítettem meg az álláspontom mosolyogva.

Miután fizetett, elindultunk vissza a tér felé – ahol az ebéd előtt is voltunk -, viszont most egy házakkal körülvett udvaron ültünk le. Csend volt. Nem sokáig időztünk ezen a helyen. Inkább továbbmentünk.
Kicsit fújt a szél, de nem volt hideg, mivel ragyogón sütött a nap. Teljesen megfelelt az idő, hogy sétálgassunk a város egyik pontjáról a másikra. A vásárcsarnok mögötti tóhoz vitt. Megálltunk a kis mesterséges tó mellett, és csak néztük némán. Kezeink összekulcsolva lógtak közöttünk. Váratlanul átkarolta a hátam, és egyre közelebb húzott magához. Nyaka köré fontam két kezemet. Egymásra mosolyogtunk, majd azonban elkomolyodtunk. Fejét kicsit oldalra döntve közeledett felém. Úgy csókolt, mint akinek soha sem elég a másikból. A derekamat simogatta, és próbált még közelíteni. Már semmi tér nem volt köztünk, így hát csak még szorosabban ölelt. Csak mi voltunk. Csak ketten. Boti és én. Ettől a naptól fogva egy párt alkottunk.
A buszpályaudvarban búcsúztunk el. Kaptam még egy pár csókot, s csak utána szállt fel a 7-es megállóból induló buszra. Mosolyogva integettem neki, míg el nem tűnt a szemem elől.
Szerelmes voltam. Igazán. Először.
Tavasz volt. Április 8.