Te vagy a vágyam

2. fejezet

A munka kész katasztrófa volt. Mindenben hibáztam, semmi nem úgy alakult, ahogy kérték és szerettem volna. Nem voltam formában, és aggódtam a testvéreimért. Folyton az időt lestem és számoltam, hány órám, hány percem van még hátra. Mikor lejárt a műszak, fáradtan mentem az alkalmazott öltözőbe és vettem át a ruhámat. Vettem egy kávét az automatából, beszálltam az autóba és beindítottam a motort. Megszólalt Daughtry-tól a Life After You. Valaki nagyon türelmesen várta, hogy felvegyem. Egyáltalán nem számítottam erre a hívásra. Az exem volt, akivel pont a szüleim autóbalesete előtt szakítottunk. Amúgy sem volt igazi kapcsolatunk, inkább barátok voltunk, mint egy pár. Azóta nem beszéltünk, nem hiányzott, nem éreztem ürességet. Egyszerűen jól megvoltam nélküle.
- Szia – köszöntöttem.
- Szia Luca! Ráérsz?
- Most pont vezetek, de úgyis mindjárt megállok, mondd csak!
- Érdekel, hogy vagy. Nem beszéltünk fél éve, aztán eltűntél és a barátnőidtől tudtam meg, miért – hatásszünetet tartott. – Részvétem!
Csak mosolyogni tudtam. Lehet, nem látta, de jól esett tőle, hogy azért még érdeklődik, mint barát.
- Veled mi újság? – tereltem a témát. Megálltam a lépcső előtt, bentről Boti, Ádám és a kicsik hangja szűrődött ki.
- Köszi, minden a legnagyobb rendben! Randim lesz 25 perc múlva  mesélte vidáman.
- Ennek nagyon örülök! Gratula!  nevettem el magam.
- Sajnálom, hogy veled osztom meg, de bízom benned, mert egy jó barátom vagy.
- Engem ez egyáltalán nem zavar. Jó kapcsolatban maradtunk, ez a lényeg.
- Igen, igen. De most megyek, még készülődnöm kell! Jó volt beszélni! Hiányzol a suliból!
- Nekem is hiányzik a suli! – mosolyogtam.
- Szia – és már le is tette. Fura egy beszélgetés volt, de feldobta a napom végét. Örültem a boldogságának.

Beléptem az ajtón. Szülők sehol, Ádám zenélgetett, picik rohangáltak. Alig bírt velük Boti.
- Halihó!
- Sziaaaa! – rohantak le a testvéreim egyszerre. Boldognak tűntek.
- Szia – nyomott egy puszit az arcomra Boti.
- Mit tettél velük? – kérdeztem nevetve.
- Esküszöm, semmi rosszat – tette fel kezét védekezőn. – Milyen volt a munka?
- Nem voltam a helyzet magaslatán. Vagy mondhatom úgy is, hogy hoztam a szokásos béna formám.
- Haha – mosolygott folyamatosan.
- Az előbb meg felhívott az exem, hogy randija lesz. Fél éve nem is beszéltünk – nevettem folyamatosan.
Újra azt a nyugalmat éreztem a közelében, mint régen is. Ő viszont most feszültnek tűnt.
- Baj van? – kérdeztem félve.
- Ex?
- Hát, igen. De inkább voltunk csak barátok, mint egy pár.
- Értem – illant el a mosoly. – Álmosnak tűnsz – terelte a témát.
- Az is vagyok – bólogattam egyetértőn.
- Pihenj le ide a kanapéra. Vagy akár a szobámba is bemehetsz.
- Haza kéne mennünk – néztem Levire és Sárira.
- Feküdj le, ne vezess így. Majd hazaviszlek titeket és visszajövök busszal, de most tényleg aludj 1-2 órát, rossz rád nézni.
- Köszönöm – mondtam hálásan és bevánszorogtam a szobájába, mivel ott nem zajongott senki.

- NEM! – riadtam fel álmomból. A baleset és az azt követő napok, hetek mindig visszatértek, általában rémálom formájában. A szívem zakatolt, kétszer olyan gyorsan vettem a levegőt, mint ami a normális szokott lenni.
- Ssss! – hallottam magam mellől, és éreztem melengető kezét a hátamon. Érintését észlelve kezdtem megnyugodni.
- Hol vannak a picik? – kérdeztem, amikor már tudtam gondolkodni.
- Apáék sütögetnek, kint vannak a hintaágyon. Ne aggódj, semmi bajuk nem lesz.

- Hazaviszel? – kérdeztem idővel.
- Haza.
Elköszöntünk a többiektől. Odaadtam Botinak az autó kulcsát, beültettük a gyerekeket hátra, majd indultunk is. Útközben beszélgettünk egy keveset, de nagyrészt csendben ültünk. Sára és Levi is elaludtak. Már késő volt, ágyban lett volna a helyük. Amikor megérkeztünk, még be is járt helyettem Boti az udvarba.
- Nem maradsz inkább? – kérdeztem hirtelen ötletből. – Tudom, hogy nem szeretsz buszozni ilyen későn.
- Igazad van, tényleg nem szeretek. Nem lennék útban?
- Útban lennél, ha én ajánlottam fel?
Széles mosolyra húzta a száját.
- Csak átöltöztetem és leteszem aludni őket, aztán én is bedőlök az ágyba.
- Hmm… ez túl jól hangzik – kezdett viccelődni. Felnevettem, mikre hirtelen a szám elé kaptam a kezem, mert eszembejutott, hogy a két kicsi már alszik a hátsó üléseken.
- Akkor hozod Levit?
Nem is válaszolt, csak kiszállt és vitte is két kézben a kisöcsém. Miután lefektettük a gyerekeket, a konyhában csináltam egy bögre kakaót neki köszönetképpen. Sosem voltunk nagy kávésok.
Nem adtam neki ágyneműt, nem is kért. Mindketten tudtuk, hogy felesleges. Ültünk az ágyon, egymás szemébe nézve. Azt a gyönyörű szempárt vizsgálgattam. Sosem találtam hozzájuk foghatót. Nem kellett beszélnünk, így is értettük egymást. A hajam a fülem mögé tűrte, simogatta az arcom, végighúzta hüvelykujját az ajkaimon. Óvatosan megfogta az állam, tekintetével azt kérdezve szabad-e. Elmosolyodtam, ebből ő már tudta is. Csókolóztunk. Beletúrtam a hajába, végigsimítottam a mellkasán, ő pedig a derekamon. Mintha semmi nem változott volna annyi év alatt. Teljesen ugyanazoknak az embereknek éreztem magunkat, mint akkor. Mosolyogva szétváltunk és bebújtunk a takaró alá. Hátulról átölelt, és – leheletével cirógatva a fülemet – csak ennyit suttogott:
- Hiányoztál.