Csillagles

Prológus

Aznap este semmi egyebet nem hallottam, csak az, hogy csöpögött, csöpögött valami a foszladozó szőnyegre. A ház teljesen nyugodt volt. Senki se volt ébren. Bár rajtam kívül csak Buksi, az öreg goldim volt itt, és még gyaníthatólag pár pók a sarokban. Nekem is időnként lecsukódott a szemem, ahogy a régi fotelban összekuporodva ültem. Odakint szakadt az eső, és valószínűleg újra beázott a tető. Ez okozta a csöpögő hangot. Majd meg kell javítani – gondoltam magamban, majd megráztam a fejem. Felesleges. A kis faházat a kert végében már nem fogjuk használni.
Kiskoromban a nővéremmel, Lilivel szinte itt laktunk. Késő tavasszal kiköltöztünk és kora őszig majdnem minden esténket kint tölöttük. Amikor apukám megépítette, direkt úgy tervezte, hogy a tetőt hatalmas ablakok helyettesitsék, így még az ágyban fekve is lehetett látni a csillagokat. A nővéremmel éjszakákon át csak kerestük a csillagképeket, a tacskóm pedig a lábunknál aludt. Akkoriban össze voltunk nőve. Mi voltunk a Boncza- nővérek, a testvéri szeretet mintapéldája.
Ez így ment egészen tizenegy éves koromig. Ebben az évben a nővérem középiskolába ment. Elkezdte sminkelni magát és a szoknyái is egyre rövidebbek lettek. Tizenegy évesen csak annyit vettem észre, hogy  megváltozott és ezért haragudtam rá. Mérges és csalódott voltam, amiért nem velem játszott, hanem a barátnőivel moziba vagy vásárolni ment. Az első gimis évét követő nyáron, amikor megkértem, hogy költözzön ki velem a faházba, csak annyit mondott, hogy nem megy, ott nincs wifi. Válaszul durcásan kijelentettem, hogy akkor pukkadjon meg, és a kispárnámat a hónom alá csapva kimentem a faházba. De nélküle annyira féltem, hogy pár óra múlva visszamentem a saját ágyamba. 
A nyár további részében a ház lakatlan volt.
Egy év múlva nyáron,  a nővérem elkezdte kitakarítani. Újra feléledt bennem a remény, hátha az idei nyarat itt töltjük. De amikor megkérdeztem csak annyit mondott, hogy átjönnek a barátnői és anya megengedte, hogy kint aludjanak. Úgy éreztem, hogy elárult, hiszen nem volt kimondva, de a faház kettőnk birodalma volt. Ezután a kapcsolatunk rohamosan elkezdett romlani. Én úgy gondoltam, hogy elárult engem, ő pedig hisztis kislánynak nevezett.
-Emma, túlreagálod! – mondta mindig.
A nővérem abban az évben érettségizett, amikor én felvételiztem. Mindketten el voltunk foglalva a tanulással. Engem felvettek ugyanabba a gimnáziumba, ahova ő járt, ő pedig Szegedre ment egyetemre. Ami azt jelentette, hogy elköltözik otthonról. A kollégium kézenfekvő lett volna, de annyira a saját lábára szeretett volna állni, hogy inkább összeköltözött a barátjával.
Mindketten tudtuk, hogy el fogunk távolodni egymástól, így furcsa módon azon a nyáron újra egymásra találtunk és kiköltöztünk a kis faházba, úgy ahogy legutóbb négy évvel ezelőtt tettük. Csak hajnalig beszélgettünk és kerestük a csillagképeket. Életem egyik legboldogabb nyara volt.
De az ősz első napján ő elköltözött, én pedig elkezdtem a gimnáziumot. Nehéz volt megszokni a változásokat. Nem csak az iskola és az osztályom lett új, de furcsa volt csak hárman leülni az étkezőasztalhoz esténként.
A gimis nyaraim úgy teltek, mint Lilié, amikor annyi idős volt, mint én. Fesztiválok, barátok. A kis faház nyaranta a barátnőimtől volt hangos, de amikor ritkán hazajött a nővérem, kint alaudtunk, mint régen.
Az érettségi viszont ott volt a nyakamon. Magától az írásbeliktől és a szóbeliktől nem féltem, viszont egy egyetem se tetszett úgy igazán. Még nem tudtam, hogy mi akarok lenni. A iskolai tantárgyak közül egyedül az angolt szerettem. Anya azt mondta, hogy jól bánok a gyerekekkel, és szerinte tanulhatnék angoltanárnak, de nem akartam tanár lenni. Egy este megszületett az elhatározás. Kimegyek egy évet bébiszitterkedni Londonba. Hiszen mindig is ez volt a nagy álmom. Tapasztalatot gyűjtök, új embereket ismerek meg, és ha visszajövök, majd eldöntöm mit kezdek az életemmel. És persze felejtek. Mert lesz mit az elmúlt hónapok rémálmaiból. Nagy meglepetésemre a szüleim támogatták az ötletem.
És most, az utazás napján csak ültem itt a megkopott faházban, mert nem tudtam aludni. Megnéztem a telefonom kijelzőjét. Hajnali négy van. Furcsálltam, hogy nem Anglián gondolkodtam, hanem a házon. Most ugyanúgy elmegyek, mint a nővérem. Ki fog pizsipartit rendezni itt ezután vagy a csillagokat nézni? Fájt itthagyni. Hiszen annyi emlék kötődik hozzá. Szép is és szomorú is.
Feltápászkodtam és az ajtó felé indultam, de előtte még megvakargattam a kutyám füle tövét. Békésen aludt, nem akartam felkelteni.
-Vigyázz ám a házra! – suttogtam.
Próbáltam elképzelni magam, ahogy ülök a Temze partján, háttérben a Big Bennel, de csak a megkopott bútorokat láttam. Kopogott a víz a szőnyegen, én pedig egy sóhaj kíséretében kinyitottam a faház ajtaját és elindultam a jövőm felé.

Sziasztok! Remélem ez a rövid részlet tetszett nektek.😊
És kíváncsi is vagyok a véleményetekre, úgyhogy nyugodtan szóljatok hozzá, örülni fogok neki.