Fegyverek és rózsák

🌹Kezdetek🌹

Mara
🥀
E m l é k f o s z l á n y o k
(Öt évvel ezelőtt, augusztus 8. vasárnap)

Első pillantásra, csak egy átlagos, középkorú, ázsiai férfinek tűnt. Fekete haja gondosan simult hátra a feje tetején. Szokatlanul kék íriszei gyémántként csillogtak a nap sugaraiban. Tekintete hideg volt és érzelemmentes.

Hideg akárcsak a jég.

Kicsit elidőztem a férfin. Soha életemben nem láttam ezelőtt. A tömeg táncolt, az egybekelt párral együtt. Mindenki jól érezte magát, rajtam kívül senki nem vette észre az idegent. Valami nagykutya lehetett, látszott rajta. Fekete öltönyt viselt, fehér inggel. Nyakát és kézfejét tetoválások díszítették. Fogadok az egész felsőtestét is, de csak ennyit láthattam. Mintha csak megérzte volna, hogy figyelem, felém kapta a fejét. Arcán halvány mosoly jelent meg. Felhúzta egyik tökéletesn ívelt szemöldökét és pimaszul kacsintott egyet. A gyomrom pedig azon nyomban görcsberándult. Pár pillanatig még egymást kémleltük, aztán szemeim a kezeire siklottak. Zakója belső zsebében matatott, majd előhúzott egy éjfekete Taurus PT145-öt. Levegőt se tudtam venni amint eljutott a tudatomig, hogy mire is készül. Körbenéztem. Az esküvői dekorokkal feldíszített asztalok alól még több fegyveres férfi bújt elő, arcukat fekete maszk takarta. Minden villámgyorsan történt.
- Fuss! Szaladj messzeire Mara! Keress búvóhelyet!-kiáltotta édesanyám. Alig hallottam a dübörgő zene és vendégek sikolyai közt. Eluralkodott rajtam a kétségbeesettség. Lábaim a földbe gyökereztek és összeszorult a torkom. Moccanni se bírtam. Még tompán hallottam anyám kiáltozásait, mikor egy szintén fekete símaszkos fiú megragadta a karom és rohanni kezdett velem az asztalok és székek kígyózó sora felé. Ordítottam, rángatóztam de a srác erősen ráncigált maga után.
- Nem kell félned tőlem. Segíteni akarok-nézett vissza rám. Belenéztem abba az rikító szempárba. Íriszei akárcsak a férfié aki rámkacsintott. A szín megegyezett.
Jégkék.
Mégis valami más volt benne. Tekintete nyugalmat sugárzott és életet. Határozottságot. Megbíztam benne pedig vadidegen volt, ráadásul közéjük tartozott. Abban a pillanatban mégsem érdekelt.
Golyók repkedtek a levegőben, kishíján el is találtak. Egy lövés a fiú vállát súrolta, de nem lassított míg oda nem értünk a legelső feldíszített bútorhoz.
- Bújj be alá, gyorsan! Ott biztonságos, már senki sincs ott, ne aggódj! - úgy is tettem ahogy mondott. Csillogó, rózsaszín szoknyámba beletört a fű akkorát vetődtem. A lábaim sajogtak és szűntelenül csak levegőért kapkodtam. Zúgott a fülem, nem tudtam másra gondolni csak a családomra. A lövések zaja nem halkult egyre többet és többet hallottam. Megmentőm szinte bezuhant mellém. Jobkezét a vállához szorította. A kék szempárt most könnyek marták a fájdalomtól. Eltátottam a számat és mégjobban kétségbeestem.
- Jól vagy? - kérdeztem aggodalmasan. A fiú rámnézett és szisszenve legyintett a levegőben.
- Semmiség, csak egy kis karcolás. Nem kell a majré. Kutya bajom-rebegte.
- Hogy hívnak? - fürkésztem kíváncsian.
- Titok. Nem is kéne itt lennem veled. Nem szabadott volna, hogy megmentselek. Elszúrtam az egészet. Baromira ki fognak rám akadni-hadarta megállás nélkül- Nem érdekel. Neked ehhez az egészhez semmi közöd. Nem keverhetnek bele - nem értettem miről beszél. A szája elé tettem a tenyerem jelezve, hogy maradjon csendben.
- Nagyon köszönöm - tátogtam a hatalmas zajban mire bólintott egyet és már készült is elhagyni a kis búvóhelyünket, de utána nyúltam.
- Várj! Legalább az arcodat mutasd meg! Kérlek!-könyörögtem. Látni akartam. Ha ő nincs valószínűleg szitává lőttek volna. Megingatta a fejét, de végül tétován lehúzta arcáról a maszkot. Elakadt a lélegzetem. Haja éjfekete tincsekben kócolódott. Szemeit hosszú, sötét szempillái zárták keretbe. Húsos, telt ajkaihoz hasonlót azóta sem láttam. Hófehér, tökéletes bőre ámulatba ejtő volt. Magával ragadó japán srác volt az már fix. Egy perc sem telt el, visszavette az eddig ölében pihenő anyagot és fegyvert rántva kirontott az asztal alól. Akkor rögtön hallatszott egy durranás. Majd még egy. Valami az asztalnak csapódott. Nem voltam benne biztos, hogy a fiú volt az, mégsem mertem kikukucskálni. A könnyeim utat engedtek magának és csak zokogtam. Vártam a végét. Nem tudtam elhinni a történteket. A vállaim csak rázkódtak és rázkódtak.
Az esküvő két életet összeköt... de ez annyi emberét ontotta ki. Soha nem féltem annyira mint akkor azon a délutánon. A fiút aki megmentett azóta se láttam. Semmi hír nem volt róla. Pedig megkértem apámat, hogy derítse ki életben van-e, de nem kapott választ. Nem tudta hogy meglőttek e az emberei. Egyedül a nevét tudom. Akemi Kane. Az idegen akit pedig a lövöldözés előtt figyeltem, nem más volt, mint Hideaki Kane. Akemi apja, egyben a Yamaguchi-gumi feje. Ők támadtak meg minket azon a csapnivaló napon. Ez volt a bosszú, ami még korántsem ért véget, ugyanis Hideaki nem kapta meg amit akart. A célpontja én voltam. Tudta, akkor bánthatja meg apámat a legjobban ha a szeretteit bántja. Nagyon jól ismerte már. Tisztában volt a gyenge pontjaival.
Ezzel mit is akart megbosszulni? Én is szeretném tudni. Évek óta könyörgöm anyámnak, hogy avasson be a részletekbe, mégsem jártam sikerrel. Soha nem tudhattam semmit a maffia ügyeiről. Csak is Vittorio. Ő az örökös.
Én pedig "apuci elkényeztetett fruskája".

Ahogy teltek az évek ez változott.
Semmi sem olyan mint régen...

🌹🌹🌹

2018. Július 8.
~Nati💋