KILLER KILLER

- második -

- Ő most... ő akkor most...- Hoseok a sírás szélén állt, ahogyan remegve Jungkook felé nyújtotta a kezét, mintha nem akarná elhinni, amit lát.

Senki sem tudta, mitévő legyen, miközben figyelték, ahogyan Jungkook testén egyre csak gyűlnek a vérfoltok. A fiúk sokkos állapotban bámulták a fellógatott barátjukat, a vonásaik pedig valahol a félelem és a hitetlenség között ingázott.

Jimin váratlanul a földre rogyott, kezeit a szájára tapasztva, mint aki el akarja hányni magát. Yoongi a reszkető fiúról Taehyungra emelte a tekintetét, aki már hosszú percek óta levegőt sem mert venni, így félő volt, hogy elájul. Dülledt szemei Jungkookra meredtek, akinek a teste továbbra is mozdulatlanul himbálózott a kötél végén.

- Hogy?- susogta alig hallhatóan Seokjin. - Hiszen végig velünk volt. Hogy...?

- Nem- vágott közbe Namjoon elcsukló hangon. - Nekem... nekem feltűnt, hogy nem szólalt meg, amióta kimondta a játék alatt, hogy meghalt. Azt hittem, hogy direkt csinálja, de...

- Akkor egy gyilkos van a házban!- fakadt ki Taehyung, melynek hallatán Yoongi összerezzent. A többiek viszont továbbra is olyan dermedten álltak, mintha transzba estek volna.

- Ki kell jutnunk innen- krákogta Yoongi suttogva, megtörve a zaklatott csendet.

- És hagyjuk itt Jungkookot?- hitetlenkedett Taehyung, aki időközben könnyezni kezdett, kezeit azonban most erőteljesen ökölbe szorította.

- Taehyung, ő már halott!- kiáltott rá Seokjin, mire mindenki döbbenten felé kapta a fejét. A legidősebb fiú is a könnyeivel küszködött, miközben szétnyitotta a remegő ajkait. - Az egyetlen dolog, amit tehetünk, ha hagyjuk, hogy a rendőrség megtalálja a gyilkosát.

- De...

- Ezen kívül nem tehetünk érte semmit- szakította félbe Taehyung ellenkezését Seokjin.

Mégsem mozdult senki. Ám amikor a lámpák fénye megint villózni kezdett, a fiúk egy emberként elevenedtek meg. Minden egyes másodperc elteltével egyre látványosabban mutatkozott meg a halálfélelem az arcukon. Ahogy a látási viszonyok romlottak, úgy nőtt bennük a félelem is.

Yoongi tehetetlenül állt egy helyben, mert fogalma sem volt, mit kellene vagy tudna tenni.

Egyszeriben éles hang szelte át a szoba csendjét.

Yoongi szíve majdnem kiugrott a helyéről a suhintás hallatán. Érezte, ahogy lassan a hang forrása felé fordítja a fejét, pedig tudta, hogy nem lenne muszáj odanéznie. Amint ez tudatosult benne gyorsan megállította magát. Mit művel? Hiszen nem akart odanézni. Egy kicsit sem. De annak ellenére, mennyit ellenkezett önmagával, mégsem hallgatott a józan eszére.

Elővigyázatosan oldalra fordította az arcát.

De bár ne tette volna.

Namjoon állt mellette. A fiú arca olyan merev volt, akár a kő, a szemei pedig szélesre voltak tárva az ijedtségtől. De ez nem volt minden. A nyakán egy alig látható piros vonal futott végig, amitől Yoongi falfehérré vált. Azt kívánta, bárcsak a képzelete szüleménye lenne ez az egész.

Már éppen nyitotta volna a száját, hogy megszólítsa a barátját, amikor Namjoon feje hirtelen levált a nyakáról, pont abban a vonalban, amit Yoongi észrevett és pont abból az irányból, ahonnan a hang érkezett.

Namjoon feje váratlanul a földre zuhant, üres tekintete a semmibe bámulva.