A különböző színű fények áttörik a sötétség kegyetlen falát, s lágyan festik be a táncoló testek tömegét. Lassú, szerelmes dal űzi el a hideg csendet a teremből, miben a bál épp csak nemrég vette kezdetét. Átölelve simulnak egymáshoz a párok, édes kis semmiségeket suttogva egymás fülébe. Ott vagyok én is, csupán az asztalnál foglalok helyet, s fesztelen mosollyal arcomon nézem a bálozókat. Pontosabban egyetlen egy párt kik látószögembe folyton bekúsznak, hogy eltakarják előlem a boldogság mézédes fényét. Nem bírok rájuk nézni, mégse tudom róluk a szemem levenni, hiába törik közben ezer apró darabra a szívem, lelkem, egész lényem. Míg ők a tökéletesség, én a fájdalmas, viszonzatlan szerelem terhes keresztjét viselem. Mindketten közel állnak, álltak a szívemhez, mégis átvertek, megsemmisítettek, összetörtek. Szívem dübörög bordáim ketrecében, érzem, már nem bírom sokáig. Egy könnyed hazugsággal kimentve magam hagyom magára az asztalnál ülő társam, a magányt. Ahogy a tavaszi levegő megcsapja arcom, egész testemben megborzongok. Sós cseppek ezrei szánkáznak végig arcomon, majd lehullva a földre, tűnnek el örökre, hogy nyoma se legyen gyengeségemnek, bánatomnak. Halkan sírok, nehogy más is hallja, tanúja legyen haldoklásomnak. Léptek zaja üti meg fülemet, szemeim vöröslenek, mégis mosolygó ajkakkal törlöm le könnyeimet, hogy fenntartsam a látszatot: minden rendben van. Megfordulva látom a tökéletes párt, aggódás nyomait arcukon, csupán kis mértékben, nem is vártam tőlük többet, hiszen ki is foglalkozna velem? Nem köntörfalazok, csupán megkérdem: mióta? Mióta vagy együtt a legjobb barátommal? Ajkait, melyekkel nem is oly rég még engem csókolt, nekem tett hamis ígéreteket, szólásra nyitja, s csak ennyit mond: azóta, hogy szakítottam veled. Nyomasztó csend telepszik ránk, melyet egy apró kacajjal török meg, sok boldogságot kívánok, őszintén, mire ők is mosolyognak, megkönnyebbülnek, majd elmennek. Könnyeim homályos falától alig látom őket, lerogyok a földre, életem apró, ám annál fájdalmasabb szikánkjai hevernek köröttem. Haragszom rájuk, de mégse, s ebben a pillanatban csak a halált vágyom. Felnézek a csillagokra, mik oly dermesztőek, messziek, s ahogy látom a Hold sápatag alakját, lehunyt szemmel, csendben könnyezek, hullok szét, s mindeközben csak annyit szeretnék neki mondani: szívem minden dobbanásával szeretlek.
YOU ARE READING
Novellák
Random"Csak menj tovább és ne emészd magad! Az út jó, s egy a dolgod: hogy haladj (...) És főként föl ne add szíved reményét. Mit számít egy kis szenvedés s sötétség? Utad jó, s végén a halál fogad. Igen, főként a reményt föl ne add, hogy holtod öröm-ágya...
