A Nap lágy aranyszín sugaraival ragyogott be az ablakon. Aranyselyemmel vonta körbe a szobában levő tárgyakat, köztük az üres kávésbögrét, a félig elfogyasztott cigarettát, angyali fényű kezeivel cirógatta a lány heges bőrét, csillogást kölcsönözve reményvesztett szemeinek. Gyönge melegséggel adta rá leheletvékony pokrócát, mi saját fényének egyik elhaló darabja. Épp lemenőben volt, utolsó lágy csókjait hintette vértelen ajkára, míg csupán néhány gyönge fénycsóva maradt utána. A lány csak ült az ablakpárkányon, nézte, ahogy az egykor kék ég hogyan változik egy hatalmas színpalettává, mire minden festő csak vágyhat. Látószögében csupán azok az angyali színek, fények játszottak, nem akarta észre venni a lassan a Föld ezen részére boruló sötétséget. Hisz annyi tintaszín gonoszság szőtte át fiatal életét, hogy ha egy pillanatra is, de nem akarta érzékelni a sötétet, a feketét, a szomorúságot, csupán a színekben rejlő isteni nyugalmat, a nehezen lelhető boldogságot. Édes keserűséggel teli csendbe burkolózott a szoba, miközben a fények utolsó csóvái megcsillantak a leány első kibuggyanó könnycseppjén. Az ember azt hinné, hogy az valamiféle gyémánt, vagy egy angyal könnyei. S itt rejlik a hiba a természetfeletti szépséggel: nem teszünk érte, hogy megváltozzon. Ha valami túlontúl szemet kápráztató, legyen az akár egy árva könnycsepp, egy heg, bármi, csak bámuljuk. Hisz a nyitott ablakon keresztül is látják a könnyező leányt, néhányan talán észre se veszik, valakiket rabul ejt földöntúli szépsége, valaki csak magában gyönyörködik, de igazából senki nem tesz érte, hogy ez az állapot változzon. Hogy az a szépség mosolyogjon. Hogy ne szenvedjen. A Nap végleg lebukott, magával húzva megannyi csodálatos színt, helyébe néma sötétség lépett. A kései hideg szél lágy keringőre hívta a vöröses, enyhén göndör tincseket, messzire fújta a boldogságot, hogy egy egészen más dolgot hívjon, mégpedig a halálvágyat. A keserű könnyek egy parányi tócsában gyűltek össze, egy ártatlan, sebzett szívű fiatal vérével. Halkan dúdolt egy dalt, miközben a kezében levő pengén a Hold hidegen csillant. Ahogy jött az este, jött a Halál is. A reggeli ébredező Nap karmazsin színbe vonta az élettelen testet: így találtak rá. Arcán egy mosollyal, nyitott szemében nyugalomra lelt, csendes, kék óceánnal. A hajnali színek megvilágították koporsóját, mibe később fektették, s a feketébe öltözött emberek gyászénekét zongoraként kísérte a szél, mi ugyanúgy siratta az univerzum egy újabb angyalát, ki nem talált megnyugvást, csupán a halál kényelmes kezei között.
VOUS LISEZ
Novellák
Aléatoire"Csak menj tovább és ne emészd magad! Az út jó, s egy a dolgod: hogy haladj (...) És főként föl ne add szíved reményét. Mit számít egy kis szenvedés s sötétség? Utad jó, s végén a halál fogad. Igen, főként a reményt föl ne add, hogy holtod öröm-ágya...
