Önazonosság

5 - Sajnálom

Korán reggel van. A rám zuhanó légtömeg nedves párát szuszog magából, a tüdőm pedig megtelik a friss, hűvös levegővel. A ráksejtek oxigénmolekulákkal szeretkeznek bennem.

A tegnapi idegösszeomlásomból nehezen tudtam kilábalni. Éjfélig sírtam, a szemeim vérvörösek lettek, a torkom pedig teljesen kiszáradt a bömböléstől. Nehezen aludtam el, és álomtalan, gyors éjjelem volt. Reggel félálomban Apornak meséltem el mindent, most pedig sétálok, az egyetem felé.

Az ég szokásszerűen és unalmasan kék. Sehogyan sem érzem magam, egy megkönnyebüléshez hasonló, száraz kiüresedés állapotába kerültem. Agyamban földhöz ragadt, átlagos gondolatok kergetik egymást... Mit főzök ma ebédre? Van-e otthon mosogatószer? Kifizettem az internetet? Mit fogok csinálni év végén?

Ugyanis közeleg az év vége, és öt munkát kell bemutatni. Nekem ebből megvan három, amiket még régen festettem meg. Az elméleti vizsgát már letettük múlt héten. Nem tanultam rá, de boldogultam valamennyire.

Belépek az terembe, és örömmel állapítom meg, hogy teljesen üres. Leülök a szokásos helyemre, hátra, az ablak mellé. A falnak támaszkodva pihenek, nem gondolva sem életre, sem halálra, sem a tegnapi kiborulásomra. Idegesítően semleges lelkiállapotba kerültem, amiből csak valami hatalmas változás tudna kizökkenteni, én pedig olyan gyerekes dolgok miatt sírtam, hogy azt felfogni is nehéz... Emberekre vágytam, meg időre, hogy tudjak festeni. Ezek csak kifogások. Valójában csak félek, nem... rettegek a haláltól, bármilyen csúnya is ezt így kimondani.

Nyikorog az ajtó, és Bodnár Dezső magas, szőke alakját pillantom meg belépni. Némán bólint felém köszönésképp, és szilárd léptekkel mellém siet, lelöki a táskáját, a vékony farmerdzsekijét, és leül a székre. Kezet fogunk.

Emberi érintés. Egy majdhogynem ismeretlen osztálytársé, de akkor is érintés. Kiráz a hideg, és úgy érzem magam, mint egy félénk, kiközösített gyerek az általánosban, pedig egy olyan egyszerű dolog történt velem, mint a kézfogás.

- Jó reggelt – mondom halkan.

- Neked is, Noel. Megfáztál? Nagyon be vagy rekedve - mondja Dezső, miközben a fülhallgatóját bogozza ki, majd teszi a nadrágzsebébe.

Megrázom a fejem, és szinte gondolkodás nélkül válaszolok:

- Nem, csak bőgtem egy hatalmasat az éjjel.

Bassza meg, nem Aporral beszélsz – emlékeztetem magam. Bodnár tágra nyílt szemekkel figyel, de nem meglepődést, hanem sokkál inkább sajnálatot fejez ki a tekintete.

- Van kedved elmondani, hogy miért sírtál? - teszi fel félénken a kérdést.

Megvonom a vállam, és hirtelen nem tudom, mit feleljek. Elpillantok az ablak felé, az éledező város látképére, majd visszanézek a szőke srácra, és ennyit mondok:

- Tanítás után. Ha neked jó.

- Tökéletes. Legalább lesz okom, amiért lemondjam a mai kávézóba-menést Diussal. - Őszinte megkönnyebülés jelenik meg a szemében, majd ennyit még hozzátesz: - Bármi is legyen a gond, sajnálom.

Bólintok, majd a telefonomat kezdem piszkálni, de persze ez csak látszat, semmi fontos teendőm nincs most vele.

Sajnálom.

Ezt a szót mikor is hallottam utoljára? Oviban, amikor valaki nekem jött véletlenül, és még méltatott egy szóra?

Álommanók telepednek rám, és erősen kívánom az alvást. Persze ez nem sikerül, de a szemhéjam belső részének elmélyült tanulmányozása a festőállványnak dőlve elégséges helyettesítőként funkcionál. Lassacskán megtelik az osztály, duruzsolás, monoton beszélgetések hangja tölti meg a termet, közben megjelenik Dezső barátnője, Dia is, meg rengeteg más csiripelő, energikus leányzó, akikkel még soha nem beszéltem.